Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 95.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan lakott kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Frigg: Frost on Fiddles (CD)

 

A 2017-es Budapest Ritmo többek között azért marad emlékezetes számomra, mert találkoztam Petri Praudával, aki a Frigg együttesben mandolinon, citternen és dudán játszik. Pont akkor, amikor megérkezett végre a nyolcadik lemezük, és végre saját fülemmel is megtapasztalhattam, miért kerültek fel a különféle világzenei listákra, mit tudnak, ami ennyire bejön az embereknek. Mi ez, ha nem szerencsés véletlen?

 

Az biztos, hogy a siker mögött nem a skandináv mitológia istennője, Frigg áll, hanem évek hosszú munkája, no meg a hangszeres tudás és zeneszerzői tehetség. Az mindenesetre jelzésértékű számomra, hogy a Frost on Fiddles című album elejétől a végéig instrumentális, ráadásul csak húros hangszereket használnak, vagyis bizonyos értelemben beszűkítik a saját játékterüket. Ezt ellensúlyozandó bátran nyúlnak idegen tájak dallamaihoz, és egy kellően változatos, érzésektől és energiától duzzadó CD-t tettek le az asztalra.

 

Gyakorlatilag mind a tizenkét szám tetszik, szóval szokás szerint bajban vagyok, amikor három kedvencet kellene megneveznem. Első helyre természetesen a „Friggin Polska” kerül, köszönhetően a rockos felfogású előadásnak – egyébként a négy hegedűs simán pótolja az éneket, egy pillanatig sem hiányoltam a szöveget, az emberi hangot. Másodikként az Erdélyhez kapcsolódó „False Legenyes” számot említem, amelyben főként a hegedűk dominálnak, és igyekeznek visszaadni valamit az itteni hegedűsök játékából. Féktelen, felszabadult, energikus, emlékeztet, de mégis más, és bár kellő tér jut a hangszeres tudásra, sem a tempót sem a dallamot nem helyezik háttérbe. Harmadiknak pedig a lemezen többségben lévő kelta ihletésű szerzemények közül választok egyet, mondjuk a legkevésbé kézenfekvőt. A „Kesät Kerkkolassa” szerintem skót felmenőkkel rendelkezik, és vidám, táncra buzdít – igazából most is csak bámulok, ez a hét muzsikus lazán eljátszik mindent, közben jól érzik magukat, és bennünket is erre késztetnek.

 

Kinek ajánlom: elsősorban az instrumentális világzenét kedvelőknek, valamint a kelta és a skandináv zene rajongóinak.

2017-ben megjelent album (Westpark Music)

Az együttes facebook oldala: http://frigg.fi/en/front-page/

 

 

 

Katarína Máliková: Pustvopol (CD)

 

A 2017-es Budapest Ritmo Showcase napjának első fellépőjeként a szlovák Katarína Málikovát és együttesét láttam a Szimplában. Annyian voltak, hogy alig fértek el a színpadon, és ebből már sejtettem, zenéjük biztosan különleges. A koncert első fele alapján úgy tűnt, alapként szlovák népzenét használtak, amire aztán ráraktak némi klasszikus zenei hatást, hogy az egész végül egy sötét, illetve misztikus, alternatív, kísérletező vagy avantgárd (mindenki nevezze aminek akarja) muzsika legyen. Igazából az utolsó két számmal („Krehká láva” és „Jedna sestra”) győztek meg, mert ebben olyan rockos alapot raktak a muzsika alá, amitől leesett az állam, és tudtam, ezt otthoni környezetben is meg kell hallgatnom.

 

Kivételesen most nem emelek ki egyetlen szerzeményt sem, mert ez a 14 dal kerek egészet alkot, dicsérve Máliková komponista oldalát. Különféle hangulatok váltakoznak szépen egymás után, mintha egy művészfilmet látnánk a fülünkkel, és az egészet megkoronázza egy kristálytiszta énekhang. Köszönhetően Máliková zenei előképzettségének, a saját szerzemények jobban építenek a klasszikus zenére, mint a népdalokra (Nová krajina), de ezek is többek, sokrétűbbek. Nála egy pillanatig sem érzem öncélúnak az elektronika használatát, miként a rendelkezésre álló hangszerparkot is visszafogottan, az adott szám előre megálmodott hangtájképének megfelelően használja.

 

A tavaly megjelent Pustvopol album abszolút megérdemelten felkerült pár világzenei slágerlistára, és általában lelkesedtek érte a kritikusok, aminek következtében Katarína Máliková kapott pár fesztiválmeghívást. Ettől kezdve már csak rajta múlik, mennyire tud élni a lehetőséggel, illetve kérdés, milyen lesz a következő korong, és azon vajon meg tudja ismételni ezt a hangulatot, komplexitást. Kíváncsian várom.

 

Kinek ajánlom: szlovák népzenére épülő, klasszikus zenei formákat használó, újító szellemű világzene, elsősorban az újdonságokra fogékonyaknak.

2016-ban megjelent album (Slnko Records)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/musicofkatarinamalikova/

 

 

 

Black Market Tune: Drifters & Vagabonds (CD)

 

Osztrák együttesről már írtam a rovatban, de azt hiszem olyan világzenéről, amit ez a bécsi társulat játszik még nem. Általában ugye valaki vagy valamely stílusban játszik, vagy jó érzékkel vegyít két-három fajtát. Tulajdonképpen a Black Market Tune esetében is erről van szó, csak mégsem. Ők ugyanis egyfajta modernkori reneszánsz muzsikusként eljátsszák nekünk kedvenc dalaikat, legyen az skót, svéd, vagy osztrák, esetleg saját szerzemény. Azon kívül, hogy szeretnek muzsikálni, az egész lemezen azt érzem, hogy valahol a befelé forduló művész, és a világot élettel megtöltő, azt mozgásra késztető, kitárulkozó muzsikus között egyensúlyoznak. Ami alapban nem baj, csak nekem picit fura, kivált, ha megpróbálom összehasonlítani a produkciót mondjuk egy tüzes latin vagy egy lüktető afrikai zenével.

 

A kedvenc zenéiket nem csoportokra osztották, hanem randomszerűen kevergetik a lemezen, ami jó megoldás, mert így sosem tudja a hallgató mi vár rá, és kellemes időtöltés felfedezni, éppen hova csöppentünk, mit játszanak, miből merítettek dalszerzés közben.

 

A legfurább – legalábbis nekem – szerzemény szerintem egyértelműen a „Set for Hope” című dal, amelyben alpesi jódlizás keveredik szaggatott hegedűjátékkal. Ne a megszokott önfeledt és életvidám jódlizásra gondoljunk, hanem valami szomorúbb és megfontoltabb verzióra, amit a félidőben csatlakozó harmonika csupán enyhíteni tud, feledtetni viszont már nem. Ezért inkább átvezeti a többieket egy barátságosabb skót dallamba, ami aztán az énekkel kiteljesedik. Nem tagadom, kedvenceim közé tartoznak az albumon található skót szerzemények („Beauly to Orkney” és „Diego’s First Wave”), mert a többinél sokkal élettelibbek, és ezeket még kocsmákban is el tudom képzelni. Megnézném őket koncerten, mert érdekel, hogy mire képesek ilyen repertoárral a közönség előtt, vajon az albumra jellemző visszafogottság mennyire jellemzi őket élőben.

 

Kinek ajánlom: amikor az érzelem helyett az értelem kerül előtérbe, születnek olyan lemezek, mint ez, amit elsősorban a borongós őszt, illetve a skót zenét kedvelőknek ajánlok.

A 2017-ben megjelent album (Galileo Music).

Az együttes weboldala: https://blackmarkettune.com/