Főkép

Amikor nem sokkal hét előtt megérkezem a Teslába, Mayer Fanni és Kiss Péter akusztikus koncertje az udvaron már elhallgatott, és a felém magasodó épületek közötti tér, ahol főleg cigisek beszélgetnek, inkább fenyegetőnek hat, de hiszen már hűvösödő októberi este van. A kapu felett felirat hirdeti: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár.

 

Elrohanok a Klub bejárata és a tükörlabirintus meg az információs pult mellett, az első emeleti könyvvásár ajtajánál sem állok meg, felfelé igyekszem Krasznahorkaira – mint szinte mindenki, hiszen már csak az utolsó sorok üresek a Teátrumban. Mire egymás után hárman is köszöntik Krasznahorkai Lászlót a színpadon – a konferáló, Winkler Nóra az Aegon-díj részéről és Valuska László fesztiváligazgató –, a terem végében is állnak, zárulnak az ajtók.

 

Minden résztvevő jó humorral kezeli a helyzetet, de egyértelműen Krasznahorkai a leginkább, nehéz is rajta fogást találni. Honnan beszél ő? Hát a Teslából. Hol van az origo? Gyulán, Kyotóban, New Yorkban? Nincs origo, ő margón van. Pedig Valuska kérdései városokra és helybeliségre irányulnak, ez a beszélgetés tervezett témája ezúttal, a könyvek és az irodalom mintegy csak ennek alárendelődve kerülnek elő óhatatlanul újra és újra.

 

„Mindig minden újraindul”, szögezi le rögtön az elején Krasznahorkai. A gondolat többször visszatér, hogy új és új városokba költözve a távolság előbb-utóbb megszűnik. Addig lehet ezekben a városokban lakni, amíg a lokalitásába megérkezik az ember, azután viszont már csak az elvesztést fogja érezni, ez különböző helyeken különböző idő után következik be. Az író számára, aki sokfelé lakott már, bár vallja, hogy a magyar irodalomban vannak, akik többet is utaztak nála, New Yorkot nagyon könnyű elveszíteni, a helybéliek számára akár naponta többször is, de nehéz véglegesen elereszteni. Kyotót ellenben, amely „a magasrendű kultúra múzeuma”, úgy kell elveszíteni, hogy először el kell menni, aztán vissza kell oda vágyni, és itt jön a végzetes hiba, mert visszatérve nem lesz ugyanolyan. Úgy alapvetően „sehova sem szabad visszamenni”, vallja az író.

 

Valuska szinte csak alákérdez és visszakérdez, Krasznahorkai pedig hihetetlen humorral és szuggesztív erővel mesél, intelligensen, még ha nem is egyenesen a kérdésekre válaszol. A beszélgetés tulajdonképpen a véletlen köré szerveződik, szinte már gúnyosan mondja ki Krasznahorkai újra és újra. Ugyanolyan véletlenül került Ulánbátorba, amikor egy térképen böktek rá az úticélra, mint haldokló apácák szomszédságába egy kolostorba, ahova meghívták egy évre, de csak azért ment, mert „jó ötletnek tűnt”. Ha viszont nemet mondott volna rá, nem született volna meg az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, amit egy „diktált regénynek” tart. Ugyanilyen véletlennek tartja azt, hogy New Yorkba került, ahova szintén ösztöndíjjal hívták meg, és „szaván fogta az élet”, úgy keveredett a jövő év elején megjelenő könyve, a Manhattan-terv megírásába, mint egy kocsmai verekedésbe. Ebből olvasott fel egy részletet zárásként. Habár néhányan szedelőzködtek a zseni építész felfedezéséről szóló beszámoló alatt, aki végighallgatta nevetésekkel tűzdelt csendben, az szó szerint nem akarta abbahagyni a tapsolást.

 

A Teátrumban Al Ghaoui Hesna Fél bátran! című könyve bemutatójára kicserélődik a közönség, de szintén egy teli terem vág neki az izgalmas, performatív beszélgetésnek. Kommentálatlanul egy kísérővideóval nyit Hesna, amiben többek között színészeket, énekeseket kérdezett arról, ők mitől félnek és hogyan kezelik ezt. Amikor pedig a beszélgetőtárs Lévai Balázs éppen azt kérdezi, Te mitől félsz?, kívülről kaparászás hallatszik, és beengednek egy telefonáló nőt, aki az egész teremben hallhatóan jelenti ki: Ideértem. Taps a jutalma, és amikor egy férfi felkapcsolja a villanyt, és „kisállatokat etet zárás előtt”, már biztos, hogy egy előadott jelenetnek lehetünk tanúi. Pókokról szól és arról, félünk-e még tőlük, ha direkt megérintjük. A színészpáros visszatér még, Gázai övezetbeli riporterkomédiával is, a kötetbemutatónak esélye sincs ellaposodni.

 

Lévai szembeállítja a Hesnáról kialakult képet az új könyv témájával, aminek Hesna szerint mi is a műfaja?, és hogyan találta ki ezt a szerkezetet? A saját anekdotáit párosította össze a félelem élettani, pszichológiai, szociológiai magyarázataival fejezetenként, keretes szerkezetben, mert „a történetmesélésben hisz”. Arra a dicséretre pedig, hogy hitelesen ír pszichológiáról, noha nem végzettsége, Hesna elmondja, fontos volt számára, hogy nem akart úgy tenni, mint aki szakértője, ugyanakkor az elejtett mondataiból is egyértelmű, hogy valóban meggyőzően beleásta magát a témába. A beszélgetés szól magáról a félelemről, a könyv keletkezéséről, a külpolitikai újságíró félelmeiről, amelyekre mondhatnánk akár, hogy meglepően hétköznapiak. A közönség megismerkedhet az „Üss vagy fuss!” törvényszerűségével, és talán magával viszi a fő üzenetet, hogy a félelem pozitív hajtóerő lehet, ha tudatosítjuk magunkban és megfelelően kezeljük.

 

Mindeközben az első emeleten zavartalanul folyik a könyvvásár letisztult standokon gyönyörű könyvekkel és a szokásos akciókkal. A Margó saját nyereményjátékában ráadásul 50 könyvet nyerhet egy vásárló. A szomszédos Loftban Amy Schumer könyvéről folyik beszélgetés, majd Horváth Viktor Tankom című regényét mutatja be Fehér Renátó és Gajarszki Margit társaságában. Sokkal inkább elemzői igényű, irodalomkutatói mondatok hangzanak el például Fehér szájából, amik arra is kitérnek, milyen kortárs vonulatba helyezhető el a Tankom, és mi erre a kiadói szándék.

 

Ahogyan még lejjebb megyek, rá kell döbbennem, hogy a Margó alkalmából a Tesla nem egy trafóház, hanem egy fordított piramis: lenn a kicsit mostoha helyzetű sci-fi kapott teret, itt csak közel 25-en ülünk az indusztriáldizájnjával, fényeivel, fémeivel a zsánerről kialakult képhez illő Klubban. Új, novemberben megjelenő regényéből, a Xenoból olvas fel Brandon Hackett fél órán át izgalmas felállásban: audiovizuális körítéssel. A vetítés-hang igazi videoművészeti munka montázstechnikával, képi manipulációval és szerencsére nagyrészt nem arra törekedett, hogy egy az egyben illusztráció legyen, mint ahogy a sztereotipikus bolygók-világűr körből is kilépett például jól megválasztott modellfotókkal. A szöveggel ellentétben különösen jól működő hangaláfestés, mely időnként felhangosodva tagolta a felolvasást, hasonlóképpen bátran használt zenei stílusokat, női hangon előadott dalokat és szirénát hangulatfokozóul. Zárásul Hackett, a legtöbb fellépőhöz hasonlóan, dedikált.

 

Az este utolsó beszélgetésére csurig telik a Teátrum: Bödőcs Tiborra sokan kíváncsiak. A humorista pedig közvetlenül feláll a színpadra, és Hamvas Béla paródiáját kezdi olvasni Addig se iszik című gyűjteményéből, a közönség jólnevelten nevet. Stílusparódiái felveszik a versenyt Karinthyéval, talán kicsit kapkodósabbak. A kérdező Szálinger Balázs jóvoltából az irodalmár nézőpontja is belevegyül a beszélgetésbe, rákérdez például rögtön az elején, hogy a „belterjes irodalmi” közeg ugye nem egyezik Bödőcs stand-uphoz szokott közönségével. „Az emberiség a közönség”, és „az olvasás szociológiájáról én nem tudok referálni”, érkeznek a válaszok, vagyis Bödőcs nem megy bele az elemzős, mélázós beszélgetésbe. Élmény számára, hogy most olyanokkal találkozik a köteten keresztül, akikre nem hoz frászt az, ha kimondja: Proust; és végső soron mindketten optimisták, hogy a stand-uphoz szokott rajongótáborának az a része, aki megveszi a könyvet és belenéz, annak akár első lépcső is lehet az irodalom felé.

 

A humor természetét és Bödőcs helyzetét azért megvitatják. Szálinger felvetésére, hogy a könyv azért is születhetett meg, és lehet jó, mert egyrészt kívülről jobban látszanak a felnagyítandó jelek, másrészt ő stand-up komikusként „vakon” könnyebben fut neki például egy Bodor Ádámnak, Bödőcs tulajdonképpen egyetért. Hozzáteszi, hogy a stand-upot is parodistaként kezdte, az eszközei tulajdonképpen megvoltak, organikusan születtek a szövegek, csak ezeknek irodalom az alapja. Azt pedig, hogy a végeredmény maga szépirodalom, csak remélni merte, így küldte el Szálingernek annak idején.

 

A beszélgetőkön látszik, hogy barátok, mégsem működik annyira olajozottan a beszélgetés, mint lehetne. Szálinger többször felteszi ugyanazt a kérdést másképp, várja rá a választ, ám a humorista vagy nem tud, vagy nem akar válaszolni. Amikor arra kanyarodik, hogy fellépésein mindenki egyetért-e a világnézetével, reprezentatív-e a közönsége, esetleg vissza is szólnak előadás alatt, Bödőcs szól is, hogy beszéljünk inkább az irodalomról. Persze közben mindketten rájátszanak a látszólagos kettősségre, a stand-up – irodalom, közélet – művészet ellentétekre, ezt a közönség is díjazza. Jócskán utal a közéletre a felolvasott Móricz paródia is, majd Örkény kerül sorra. Ezután már kicsúsznak a hivatalos időből, pedig most vetődnek csak fel érdekes kérdések, így születik meg az esztétikai tinder (ez irodalom, ez nem irodalom...) is, de inkább még néhány rövid szöveg kerül a végére, így ez is belesimul a mozgalmas bemutatók sorába.

 

A fesztivál első napját a Soulclap Budapest koncertje zárja, a fuvolás, atmoszférateremtő zene kellemesen egészíti ki a Margó sokszínűségét.