Főkép

Akik szerették Philip Pullman Északi fény és Az Úr Sötét Anyagai címen is ismert trilógiáját, mely az angolszász ifjúsági irodalom egyik modern klasszikusa, azok biztosan örömmel hallják, hogy (attól függően, hogy az angol vagy magyar kiadást olvasták-e, 17 vagy 14 évvel annak befejezése után) végre megérkezett a folytatás. Pontosabban nem is szimplán folytatás, hanem egy egész trilógia, melynek az első kötete a világpremierrel egyszerre jelenik meg magyarul, és az Északi fény előzményeit meséli el.

 

Az eredeti trilógiának az egyik legfőbb pozitívuma az volt, hogy kerülte a tipikus ifjúsági- vagy kalandregényes közhelyeket, és a La Belle Sauvage sem okoz csalódást. Bár a történetben központi szerep jut a még csupán kisbaba Lyrának, az Északi fénnyel szemben itt még nem ő a főszereplő. A világ azonban az övé, vagyis minden szereplőnek van daimónja: egy állati alakban létező lény, aki az adott ember lelkének a része. A daimónok, míg emberük gyermek, tudják változtatni az alakjukat, s csak a felnőtté válás során állapodnak meg. Ez zseniális ötlet volt Pullmantól, jó, hogy újra daimónokról olvashatunk – és jó újra Lyra világában járni, újra találkozni egyes, ekkor még fiatalabb szereplőkkel.

 

Ám a főszereplő nem ezek egyike, hanem egy vörös hajú, tizenegy éves fiú, Malcolm Polstead és daimónja, Asta. Malcolm a szüleivel él, akik a Pisztráng nevű fogadót vezetik, Oxford közelében. A Temze folyó túlnani partján lévő szomszédjuk egy apátság, ahol apácák élnek – és ahol, mint idővel kiderül, egy Lyra nevű csecsemőt rejtegetnek… Malcolm szívesen átevez néha hozzájuk La Belle Sauvage-nak elnevezett csónakján, hogy segítsen, ahol tud. Mert Malcolm ritka jó lelkű fiú, aki nagyon szeretne minél többet tudni a világról, ám arra nem számít, hogy tudását egy merőben szokatlan, szinte mitikus méretű árvíz folyamán fogja leginkább gyarapítani…

 

Ahogy a borítón olvasható, ez a regény azt meséli el, Lyra hogyan került a Jordan Kollégiumba, így aki már olvasta az Északi fényt, az tisztában van vele, hogy a kisbaba megmenekül. Mégis izgalmas lett a La Belle Sauvage, és nem is csak a cselekmény szintjén. Pullman mesteri módon készíti elő így utólag az Északi fényt, olyan részleteket is hozzátéve a világhoz és az előzményekhez, amelyek nem derültek ki az eredeti trilógiából, mégis tökéletesen illeszkednek hozzá, különösen Mrs. Coulter ill. Lord Asriel kapcsán. De a Por, az egész, hatalmas történetet átható filozófia kapcsán is. Nagyon tetszett a brit szigetekkel kapcsolatos plusz szál, melyről nem árulok el többet. Emellett pedig van egy olyan szála is a regénynek, mely a diktatúrákat idézi, és mellbevágóan aktuális.

 

De a komoly, súlyos témák mellett (vagy ellenére?) a La Belle Sauvage egy remek ifjúsági kalandregény is egyben. Pullman sosem bánt kesztyűs kézzel a szereplőivel, most sem kapunk tőle mézes-mázos kis mesét, de meggyőződésem, hogy pont azzal fogja meg a fiatal olvasókat, hogy nem nézi őket hülyének, nem gügyög nekik, hanem felfogható, megérthető gondolkodnivalót és követhető viselkedési mintákat ad.

 

Viszont azt is le kell írnom, hogy úgy érzem, a La Belle Sauvage nem annyira, vagy inkább nem úgy pörgős és magával ragadó, mint Az arany iránytű (az Északi fény első része) volt, inkább hasonlít annak két folytatására (A titokzatos kés, A borostyán látcső). Persze aki ezzel kezdi az Északi fény világának felfedezését, az tán máshogy érzi majd, hiszen a daimónok ötlete minden olvasót lenyűgöz, és bizonyára mindenki elgondolkodik azon, hogy az övé milyen lenne. De szóval azért egy picit túl sok, picit túl hosszú, nem varázsol el olyan gyorsan és könnyen, mint Az arany iránytű. Ám a végére ugyanúgy felpörög, ahogy a korábbi kötetek, és persze, hogy nagyon várom a következő részt.