Főkép

A zenei értelmezés legalább olyan régi, mint a lejegyzett zene. Vagy még régebbi, ha az ókor rhapszodoszaira gondolunk, akiknek zeneisége ugyan nem maradt fent, de rekonstruálható – ehhez a témához kapcsolódóan érdemes Kárpáti András kiváló monográfiáját forgatni (Múzsák Ellenfényben, Gondolat, 2014). Nincsen két egyforma értelmezés és ez a különbség legerőteljesebben és legmarkánsabban a szóló hangszeres művek esetében lelhető fel. Az ilyen esetekben ugyanis a rendező elv, a zenei interpretáció és az előadóművész hangszeres játéka organikus egységet alkot, minden hang tükrözi az előadó zenei személyiségét, játékának jellegzetes jegyeit, amelyeken keresztül szűrődik át egy régmúlt időben lejegyzett hangjegyek fűzére. És persze mindez hatványozottan igaz, ha a lejegyzett kompozíciók mellé nincsen semmilyen szerző utasítás rendelve, sem a tempóra, sem a dinamikára nézvést, mint ahogyan ez elmondható Bach cselló szvitjeiről. Ilyenkor teljesen az értelmezőre van utalva, hogy milyen felfogásban közelíti meg a művet, mennyire kíván a historikus értelmezés jegyében a hangszeres használatra vonatkozó, korabeli irodalomban és az ahhoz felgyülemlett szakirodalomban elmerülni, mit ért meg belőle és sajátít el. És persze a kor technikai adottságai mellet is másképpen kerülnek az ilyen felvételek rögzítésre.

 

Thomas Demenga svájci csellista elsősorban a korabeli vonóhasználat elsajátítására koncentrálva közelít Bach művéhez, és az eredmény annyira egyedi, hogy mialatt nem egyedül hallgatom az interpretációt, anélkül, hogy a barátomnak a legkisebb fogalma is volna az előadó személyéről úgy jellemzi a muzsikát, mint egy dús, krémes svájci csokit. És valóban, ennél jobban nehéz is leírni a sajátos vonóhasználatból létrejövő teltséget, minden korábbi értelmezéstől eltér, de egyet sem ír felül. Sokaknak Pablo Casals az etalon és ha a két előadást összehasonlítjuk, akkor részben a hangrögzítésnek, részben az előadásmódnak köszönhetően Casals második világháború előtt felvett albuma historikusabbnak tűnik számunkra. Mentes minden dísztől ás sallangtól, csak egy hangszín van és a zene természetes hullámzása. William Butt értelmezése is meglehetősen visszafogott, kevésbé drámai, mint Demenga megközelítésmódja.

 

Ugyanakkor Demenga rendkívül fantáziadús: az értelmezéshez kifejlesztett és tökéletesre gyakorolt vonójáték új kapukat és rajtuk keresztül hatalmas tereket nyit meg – a mikrofon beállításoknak és modern stúdiókörülményeknek köszönhetően is. Mintha több csellót hallanánk uniszónóban, annyira vastag a hang, mintha nem is vonóval, hanem egyszerre a kezével is érintené a húrokat Demenga. Egy nagyon bensőséges és mégis emelkedett előadást az övé, Demenga egy mesteri médium.

 

Voltaképpen csak évek hallgatása után válhat egyértelművé az ennyire bensőséges feldolgozásokról, hogy mennyire csak az előadó szól hozzánk Bach-on keresztül vagy egy igazi dialógusról van-e szó. Ez pedig egy rendkívül nehéz feladat, hiszen a saját ismereteink és félkészültségünk is alapvetően határozza meg a magunk viszonyát egy-egy felvételhez, azt pedig egyenesen naivitás lenne gondolnunk, hogy egy-egy ilyen kiváló előadóművészhez képest mi közvetlenebb hozzáféréssel rendelkeznénk magához a zeneszerzőhöz. Éppen ellenkezőleg, csak a zene elmélyült tanulmányozása hozhatja elérhető távolságba a zeneszerzőt, és ebben az esetben sem a történeti, hanem csak a zenében megnyilvánuló personáját. Ezért ítélet helyett egyet tehetünk: sokat hallgatjuk az elérhető értelmezéseket, mert a muzsika nagyszerű.

 

Előadó:

Thomas Demenga – cselló

 

Elhangzó szerzemények:

Bach – Cselló szvitek 1-6