Ray Bradbury: Októberi vidék

Nagyon örülök, hogy az Agave végül úgy döntött, mégis csak folytatja Ray Bradbury műveinek kiadását. Rengeteg minden van, amit még nem olvashattunk magyarul a 2012-ben elhunyt mestertől, pedig nagyon úgy fest, hogy történetei mit sem veszítettek izgalmasságukból, ahogy mondanivalójukból sem. Azt talán nem kell külön bizonygatnom, hogy a Fahrenheit 451 ma is mennyire érvényes, de az eredetileg 1955-ben megjelent Októberi vidék is meglepően friss maradt. Talán mert amiről a legtöbb, benne szereplő novella szól, az nem egy adott kor tudományos eredményeiről és az azokból kikövetkeztethető jövőről szólt, ahogy sok sci-fi író esetében, hanem az emberről. Az meg, bármennyit változzon is a technika, még mindig ember.

Ez a gyűjtemény egyébként Bradbury első novelláskötetéből (Dark Carnival, 1947) vett át tizenöt sztorit, további néggyel megtoldva, és így, ahogy van, a hátborzongató, horrorisztikus irodalom klasszikusának számít. Sokaknak talán meglepő is lesz, hogy milyen sötét hangulatú, félelmetes írások ezek. Magam legalábbis nem az effélék miatt szerettem meg Bradbury írásait, és egyik-másik novellát elég sokkolónak és betegnek találtam. De már ezek a korai írásai is elképesztő ötletekkel voltak tele, melyek aztán rengeteg más íróra és egyéb művészre voltak hatással. Ha jobban ismerném a korszak irodalmát, talán elősorolhatnék néhány akkori nagy- vagy obskúrus nevet, akik hathattak a még ifjú Bradburyre. Nekem azonban úgy tűnik, hogy még Poe vagy Lovecraft hatása sem konkrét ötletek, hangulatok formájában jelentkezett (ha ugyan), inkább azt látom valószínűnek, hogy Bradbury magába szívott mindent, és olyan agya meg lelke volt, melyek minden hatást úgy pörgettek-forgattak át, teljesen váratlan asszociációkba és sztori-magvakba, hogy nem igazán lehet ráismerni az elődök befolyására. Miközben pedig nagyon is ősi szimbólumokkal, motívumokkal és megoldásokkal dolgozott ő is.

A kötet előszavában Bradbury arról mesél, mint lett belőle író, miféle könyvek gyújtották lángra gyermekként a képzeletét, de már az ajánlás („Ki másnak ajánlhatnám, mint August Derlethnek?”) is beszédes (Lovecraft nagy tisztelője-másolója, maga is író, de még inkább a kor nagy hatású szerkesztője volt ő). Bradbury korai novellái, ahogy az itt szereplők egy része is, a Weird Tales-ben és hasonló, fantasztikus és félelmetes írásokat publikáló magazinokban jelentek meg először. Ezeknek a lapoknak megvolt a maguk óriási olvasóbázisa, s persze a maguk elvárásai is, melyeknek az ifjú Ray még úgy-ahogy igyekezett megfelelni. Mégsem tudom azt mondani, hogy gyenge vagy nem eléggé „bradburys” akármelyik novella a kötetben. Máshol vannak a hangsúlyok, mások az arányok, mint a későbbi mesterművekben, de attól még ízig-vérig Bradbury mind.

Ez az ember már a húszas éveiben is úgy ismerte az emberi lelket, mint a legtöbben egy hosszú, leélt élet végén sem, egyszerűen csak itt a félelmekről mesélt inkább. Meg a halálról. S ha épp ezek egyike sem kapott volna helyet valamelyik novellában, akkor olyan beteg, borult vagy fantasztikus ötletre épül, hogy amiatt hátborzongató. Ilyen például a „H. Matisse bámulatos zsetonja”, melyben Bradbury szarkasztikus humora is megvillan. De kivétel is akad, mint az „Einar bácsi”, melynek címszereplője egy szárnyas ember, aki nagyon unja már, hogy nem repülhet, mert mi lesz, ha meglátják.

Einar bácsi a „Hazatérés”-ben is felbukkan – az Októberi vidék alighanem legismertebb novellájában, mely részint az Addams Family előképe volt. A természetfeletti lényekből ill. ilyen képességekkel bíró emberekből álló családról szóló történet főszereplője egy Timothy nevű fiú, a família egyetlen tagja, aki semmi több, csak ember. Timothynak semmilyen különleges képessége nincs, s pláne nem halhatatlan, és ez az írás egyszerre nagyon-nagyon szomorú és szeretetteli. Pusztán ebből az egy szem írásból kiviláglik, mennyi emberség és empátia volt ebben az íróban.

A két einaros sztorit a saját családja is ihlette, de az „Állóvíz” című, megindító novella egy tóba fulladt kislányról is Bradbury emlékeiből épült. Szintén megható, de egyben félelmetes is „A küldött”, mely egy ágyhoz kötött, nagybeteg fiúról szól, aki a kutyáját küldi ki a világba, hogy általa érzékelje, mi van odakinn. A „Krampusz a dobozban” főszereplője is egy fiú, aki maga a világ ura – Bradbury itt pszichológiai mélységeket bolygat. S valahol „A kis orgyilkos”-ban is, és szülőként olvasva ezt találtam a legbetegesebbnek…

A „Kasza” szinte régi vágású, klasszikus természetfeletti horror sztori, mely közben a korszak háborúira reflektál. A „Dunszt” is horrorba hajlik, miközben megidézi a korszak vidéki, afro-amerikai életvitelét. A „Dudley Stone csodálatos halála” egy másik nagy kedvencem… na de nem sorolom végig. Bizonyára ennyiből is látható, hogy nincs két egyforma, vagy akár csak hasonló történet ebben a kötetben sem.

Olyan viszont alighanem van, amit már olvashattunk korábban, de ez mit sem von le az értékéből – Bradbury írásai mindig mást adnak, és az Októberi vidék így, ebben a formában, ezzel a szerkesztési sorrenddel, olyan kötet, melyet Stephen King, Neil Gaiman és még hosszan sorolhatnám, ki mindenki rajongóinak is érdemes elolvasnia.

A fordításról annyit, hogy a novellák zömét Pék Zoltán és Galamb Zoltán fordította. Mindkét úriembernek vannak igen kiváló munkái, de valamiért úgy érzem, Bradburyt néhol kicsit szárazan magyarították, az én ízlésemhez jobban illenek Török Krisztina fordításai. De aztán abban is lehet valami, hogy ezekhez a félelmes-halálos novellákhoz jobban illik a férfiasabb, szikárabb stílus. Azon pedig mindez nem változtat, hogy október hónapnak valóban van valami semmi mással össze nem téveszthető, különös varázsa, megannyi színe, melyeket Bradbury remekül megragadott több, mint fél évszázaddal ezelőtti történeteiben. Igaz, olyasmiket is, amik talán nem hagyják majd aludni az olvasót, vagy épp ráhozzák a frászt…