Happy end (film)

Egy új Michael Haneke film megjelenése mindig izgalmas várakozás, különösen akkor, ha öt év is eltelik az előző alkotása óta. Miután korábban legfeljebb csak két-három évet kellett várnunk, a Happy end esetében mindenképpen valami szokatlanra számítottam – utólag persze kényelmes lenne a téma hiányára fogni az eltelt időt, de mivel nem látunk Haneke fejébe, maradnék is inkább a film értékelésénél. A szokatlan ugyanis ettől még mindenképpen benne van: rögtön az első pár jelenetet egy telefon kamerájával vették fel, miközben valaki chatüzeneteken keresztül narrálja és kommentálja az eseményeket. Kicsit meg is ijedtem, hogy 107 percen keresztül egy remegő, állítva tartott telefonképernyőt kell néznünk, de aztán megérkezett a film lényegi része. Persze a szokatlanságtól nem kell elbúcsúznunk...

Egy felső osztálybéli francia család három generációját ismerhetjük meg. Az öreg Georges Laurent (Jean-Louis Trintignant) már fél lábbal a sírban érzi magát, és mindent meg is tesz azért, hogy teljesen belekerüljön. Lánya, Anne (Isabelle Huppert) irányítja a vállalatot (és a családot), miközben fia (Mathieu Kassovitz) a második boldogtalan házasságából menekül. A harmadik generációt Anne egyre mélyebbre csúszó fia (Franz Rogowski), illetve Thomas előző házasságából származó lánya, Eve (Fantine Harduin) képviseli. A fonalat ott vesszük fel, amikor Eve az apjához költözik anyja gyógyszer-túladagolása után, és az ő szemszögéből fedezhetjük fel ezt a látszólag sikeres és teljesen normális családot. A történetben aztán még helyet kap egy angol kérő (Toby Jones), egy csellista szerető (Hille Perl), néhány marokkói menekült, továbbá mérgező mennyiségű gyógyszer is. De vajon mi lesz itt a hepiend?

Haneke műveit még csak hallomásból ismerve is sejthetjük, hogy azért itt nem „boldogan éltek, míg meg nem haltak” jellegű, nyálas illúziót fogunk kapni, de hogy pontosan mivel lettünk gazdagabbak a Happy end megtekintése után, az azért szerintem közel sem egyértelmű. Úgy tűnik, mintha Haneke csupán rutinból forgatott volna filmet, mintha a kötelező elemeken túl nem igazán tudott volna mit hozzátenni. Kapunk egy diszfunkcionális, hihetetlen kommunikációs zavarokkal rendelkező családot, egy adagnyi társadalmi-politikai fricskát; benne van Haneke kísérletező kedve (külön érdekes, hogy míg legutóbbi filmjében, a Szerelemben inkább a statikus állóképek voltak jellemzőek, most a telefon- és számítógép-képernyőkön túl is inkább hosszabb, egysnittes jelenetekkel találkozunk) épp annyira, mint az ismerős depresszív nihilizmusa.

De mindez szerintem nem áll össze igazán. Nem éreztem azt, hogy tud bármi újat vagy megragadót mondani. Pedig nagyon izgalmas a kontraszt a francia arisztokraták és a menekültek között (akik amellett, hogy a villa szolgálói, a cselekményben is mindig bomlasztó elemként jelennek meg – és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mennyire abszurd Calais-hez most egy gazdag francia család képét társítani), de mintha nem kezdene velük semmit. Mondhatna valamit a családtagok egymástól való eltávolodásától (akár a modern technika előrehozatalával), de mintha megmaradna a felszínen. Érdekes lehetne a szatirikus társadalomkritika, különösen amikor a szélsőség irányba tolja a koncepciót (van egy zseniális karaoke-jelenet benne!), de mintha ehhez meg nem lenne elég merész. Még Eve karakterében is egy sokkal erősebb karakterrajz rejtőzik, mint ami végül megjelent előttünk (a fiatal Fantine Harduin pedig a nagyon erős színészgárda legjobbja, köszönhetően annak, hogy igazán csak neki volt nehéz feladata).

Persze Haneke profi, így azt azért nem állítanám, hogy nem szórakozunk jól vagy nem tud lekötni. Az olykor előbukkanó, sokszor fekete humor, néhány borzasztóan erőteljes jelenet és persze a szokás szerint kiváló színészek miatt érdemes megnézni, de azt nem érdemes tőle várni, hogy új klasszikust köszönthetünk. Ujjgyakorlat, mondanánk – talán nem tesz hozzá sokat az életműhöz, talán nem mutat sok újat, de Haneke még rutinból is érdekes filmeket készít.