Philip K. Dick: A végső igazság

Önmagában az is meglepő, hogy van még magyarul kiadatlan Philip K. Dick regény – most, hogy a klasszikussá vált vagy legalábbis legjobbnak tartott könyvei is újrakiadásra kerülnek, gyanús, hogy egy új kötet csak a „maradék”-ból érkezhet. És, úgy gondolom, bizonyos szempontból így is van: A végső igazság nagyjából ugyanazt mondja, mint szinte bármi, amit ez az ember valaha írt, csak kevésbé jól sikerült formában. Ugyanakkor ez a kevésbé jól sikerült is van olyan erős, hogy az olvasó megkérdőjelezze a hatására mindazt, ami körülveszi, amit lát-hall.

Nem túlzás kijelenteni, hogy az eredetileg „Utolsó előtti igazság” című regény a roppant életmű egyik olyan eleme, amely a leginkább emlékeztet Orwell 1984-ére. Konkrét utalás is van benne rá, s innen nézve meg nem mondom, hogy ez kikacsintás, sajátos dicki humor-e, netán főhajtás. És persze Dick szinte minden írása az 1984 (meg a Huxley-féle Szép új világ) utódja, de itt tényleg több a konkrétan hasonló elem, mint a többiben. Akkor miért jelent meg mégis magyarul? Gondolom, azért, mert a mondanivalója ország-világszerte rendkívül aktuális. Bár ez sem újdonság – milyen jó is lenne végre úgy félredobni bármely PKD művet, hogy ez baromság…

Szóval a miriádnyi jövőből, melyet Dick elképzelt (előre látott?) ebben a regényben egy olyat kapunk (hogy a fal adja a másikat), amiben már lezajlott az atomháború, és az emberek a föld alatt laknak. Jobbára emberhez méltatlan körülmények között, egyre gürcölve, hogy a felszínen tovább zajló háborúhoz előállítsák, ami ahhoz kell. Mit sem tudnak arról, hogy a felszínen már rég béke van, s a sugárzás is szinte mindenütt megszűnt. Ők a hírekből máshogy tudják. De persze mindig van valaki, aki elgondolkodik, aki észrevesz valami hibát, aki úgy dönt, felmegy és szerencsét próbál…

Odafönn pedig a kiváltságosok élnek, és leginkább azon dolgoznak, hogy hamisított tévé-felvételek útján lent tartsák a tömegeket. De köztük is akad néha egy-egy, akinek megfordul a fejében, hogy ez így nincs jól. Ebben sajnos nem igazán hasonlít Dick jövőképe a mi valóságunkra, egyébként viszont roppantul elgondolkodtató, hogy vajon ebben a mi világunkban a média mennyit és hogyan hazudik nekünk. A szokásos, itt szerintem szinte csak mellékesen odavetett dicki filozofálgatás a valóság mibenlétéről, az érzékelés csalhatóságáról és így tovább – szóval ezek itt és most mellékesek. A végső igazság itt és most arra szolgál, hogy az olvasóban felderengjen, hogy talán csak nem őt is becsapják és bezárják azok, akiknél a hatalom van…

És ehhez mérten mellékes, hogy a regény cselekménye szétesőnek, szereplői dicki mértékkel mérve is vázlatosaknak (még a szokásos férfi-női problémák is csak jelzés értékkel vannak jelen), egyes elemek meg egyenest érthetetlennek, ha ugyan nem idétlennek tűnnek. Tőle az meg szinte meglepő, hogy a regény vége hoz valamiféle megoldást (bár ez is nagyon relatív, ld. utolsó mondat…). És minderről sokkal-sokkal jobb novellákat és regényeket is írt Philip K., de bármelyik megteszi a magáét.