Főkép

Anouar Brahem, tunéziai oud mester, hatvanadik születésnapját egy nagyszerű albummal ünnepli, olyan szupersztárok társaságában, mint Dave Holland (nagybőgő) és Jack DeJohnette (dobok). Az angol Django Bates (zongora), bár a legfiatalabb közreműködő a korongon, érettségben és a Brahemhez illő gondolkodásban tökéletes választásnak és partnernek bizonyult.

 

Brahem az arab klasszikus muzsika nagymestere, aki inkább a tradíciók konzervatív hagyományai által megszabott határok között alkot és mozog otthonosan. Miután Tunéziát elhagyta 1990-ben, Párizsban telepedett le, és tudatosan nem nyitott az akkor roppant divatos világzene irányába. Hallhatóan jobb esztétikai érzékkel megáldott művész, mintsem hogy kockáztassa az addig elért eredményeinek a megítélését, persze tekinthetünk erre úgy is, hogy kevésbé kísérletező kedvű muzsikus (bár a teljes életmű tekintetében ez aligha jelenthető ki).

 

(Az ECM egyébként most remek lehetőséget kínál Brahem születésnapjának alkalmából, hogy ebbe az életműbe betekinthessünk, a teljes katalógusa megvásárolható lesz októbertől egészen az év végéig, nagy kedvezményekkel a Hangvető forgalmazásában Magyarországon.)

 

Brahemet mindazonáltal mindig is vonzotta a jazz, és ez nem az első alkalom amikor ismert jazz muzsikusokkal alkot együtt: Jan Garbarekkel (szaxofon) és Ustad Shaukat Hussainnal (tabla) készítik közösen a Madar-t 1992-ben vagy éppen Dave Hollanddal és John Surmannal (szaxofon) a Thimar című albumot 1998-ban. Persze ezek az együttműködések már mind a közönség, mind pedig a kritikusok között nagy sikert aratott első ECM album, az 1991-es Brazakh-ot követik, amely egyébként a már többször említett évforduló miatt bakeliten (is) újra megvásárolható.

 

Brahem óvatossága némileg a most megjelent, ünnepi korongon is érezhető: egyrészt hat évet érlelte az új kompozíciókat – a „Bahia” és a „Bom Dia Rio” kivételével, amelyek még 1990-ben születtek –, másrészt a két jazz nagymester mellé egy viszonylag könnyedebb, elsősorban inkább a hangulatokat megfestő, mintsem azokat túlzottan variáló zongoristát választott, akivel ketten mintegy kiegyensúlyozzák a ritmusszekció két nehézsúlyú alakját. Persze ez nyilván valamelyest a hangszerek jellegéből is fakad: az oud viszonylag pici dinamikai játékteréhez képest Holland és DeJohnette hangszerei szükségszerűen a muzsika gravitációs pontjai, amíg Bates szabadon variálhatja saját súlyát egy-egy darabon belül. De a hangszerek sajátos jellegén túl alapvetően Brahem konceptualitása határozza meg a muzsikát, amiről ő így beszél:

 

„Ahogyan azt gyakran teszem, olyan kottákat igyekszem összeállítani, ami rengeteg, az egyes esetektől függően több és kevesebb teret hagy az improvizációnak és egy darab szabad értelmezésének. Mindezen túl számomra az is nagyon fontos, hogy hű maradjak a kottához, hogy annyira közel maradjak a leírtakhoz, amennyire csak lehetséges. Szeretem, ha mindegyik darab megtartja a saját identitását a megírt zenében és azon keresztül, azaz ahogyan az a kottára van vetve; ezáltal a muzsikus feladata az, hogy beleilleszkedjen ebbe az univerzumba, és kifejezze önmagát ennek az identitásnak a keretein belül. Ha az improvizációnak vagy értelmezésnek túl sok teret hagyunk, úgy vélem, hogy a zene saját természetének elvesztését kockáztatjuk, mert minden rendkívül hasonlítani fog egymásra. Fontos, hogy megőrizzük mindegyik darab igaz univerzumát. A jazz zenészeknek ez a gondolat talán időnként túlzottan direktívnek tűnhet, és ennek az albumnak a felvétele során is volt néhány parázs beszélgetés. Az együttműködésünknek éppen ez volt az egyik fontos aspektusa – hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt. Mert még a megkomponált darabok azon részeiben is, ahol nem hagyok helyet a személyes interpretációnak, szeretem, ha a zene úgy szólal meg, mintha egy inspirált, improvizált folyamból fakadna. Az első alkalommal, amikor a feleségem meghallgatta ezeket a felvételeket – akinek egyben ezt az albumot is dedikálom –, azt mondta, hogy egyszerre vélte felfedezni mind a modern, mind pedig a hagyományos zene elemeit. Hajlok arra, hogy igazat adjak neki, mert ez az első alkalom amikor a megkomponált darabokon belül helyet hagytam a taqsim-nak, ami egy tradicionális formája az improvizált szólóknak.”

 

Brahem szavai szinte kitapinthatóak az egész albumon: nincsenek óriási futamok, a Dhafer Yousef, szintén oud nagymester muzsikáira jellemző hatalmas katarzisok – aki Tigran Hamasyannal és Mark Gulianaval egy koncerten szinte letépik a terem mennyezetét. Az erőteljes intenzitás és a kevésbé improvizatív játék hiányából inkább egy amolyan belső feszültség fakad. Ezért egyfajta visszafogottság jellemzi az egész albumot, amit mégis kompenzál a rendkívül finom játék, az a lágy és légies szövet amelyet elsősorban az oud hangja teremt, Brahem leheletkönnyed dinamikáival megpengetett húrjain. A társak rendkívüli intelligenciája pedig szinte megépíti Brahem zenei katedrálisát és akusztikai terét, amelyben a művész, organikus összhangban az épülettel, az oltárnál alkothat, és az így létrejövő, mintegy spirituális muzsika szinte imára hív minket is.

 

Ha ez utóbbira nem is hajlunk feltétlen, a kontemplatív hangulat, ami a keleti és nyugati kultúra nagy zenei tradícióinak találkozásából árad a megbékélés és a szolidaritás eszméit kelti fel bennünk a mai békétlen világunkban.

 

Előadók:

Anouar Brahem – oud

Django Bates – zongora

Dave Holland – bőgő

Jack DeJohnette – dob

 

Elhangzó szerzemények:

1) Opening Day

2) La Nuit

3) Blue Maqams

4) Bahia

5) La Passante

6) Bom Dia Rio

7) Persepolis’s Mirage

8) The Recovered Road To AL-Sham

9) Unexpected Outcome