S.L. Grey: Az apartman

S.L. Grey a dél-afrikai írópáros, Sarah Lotz és Louis Greenberg közösen használt álneve. Az eredetileg főként vámpírregényekkel foglalkozó Greenberg neve nálunk még ismeretlen, de társa, A Hármak címen futó trilógiájával már bizonyította, hogy érdemesek könyvei az olvasók figyelmére. Az együttműködő szerzők közös munkája a 2011-ben megjelenő The Mall-lal vette kezdetét; a magyarországi debütálásukat jelentő regényük, az eredetileg 2016-ban megjelent Az apartman már az ötödik művük.

A régóta lelkibeteg Mark és fiatal második felesége, Steph nehezen feldolgozható megrázkódtatást éltek át, amely nem múlik el nyomtalanul. Hatására addigi nyugodt életüknek vége szakad, házasságuk romokban és megszentségtelenített otthonuk sem jelenti már azt a biztos menedéket, mint addig. Barátaik tanácsára Párizsba mennek nyaralni egy hétre – anyagi lehetőségek miatt egy lakáscsereoldal szolgáltatásait igénybe véve. Ők a barátságos francia pár belvárosi ingatlanába költöznek ingyen, a külföldiek pedig az ő fokvárosi házukban fognak lakni ezalatt. Az utazás tehát jól indul, ám a párocska hamarosan egy igazi rémálom kellős közepében találja magát.

Peter Clines 14 című műve után rövid időn belül már a második könyvet olvasom, amiben egy furcsa ház titkai után nyomozhatok. A felületes tartalmi egyezésen túl azonban észre veheti az olvasó, hogy a két műnek még csak a célközönsége sem azonos, nemhogy a műfaja. Míg a 14 egy „kedves”, nyomozós kalandregény misztikus szálakkal fűszerezve, Az apartman egy pszicho-thriller és egy misztikus horror keveréke. Az ehhez hasonló művekben sokáig el sem lehet dönteni, hogy a két zsáner közül melyik felé billen majd végül a mérleg nyelve, és ez itt is így van. Vajon a főszereplő(k) agyában történik valami olyan kémiai változás az átélt trauma – betörők dúlták fel az otthonukat, miközben a családot (van egy kislányuk is) túszul tartották – hatására, hogy a párizsi lakásban történt tényleg rettentő furcsa, de azért messze nem szörnyűséges dolgokat nem tudja már feldolgozni, illetve felnagyítja vagy akár eltorzítja azokat? Vagy tényleg van a házban (úgy értem Párizsban) egy gonosz / megmagyarázhatatlan entitás, ami rájuk telepedett és a fájdalmukon, a múltbeli megrázkódtatásaikon élősködik? Talán nem tévedünk akkor, ha kicsit mindkét verziót igaznak hisszük.

Az apartman ebben a legerősebb. Fejezetenként váltakozva ismerjük meg egyszer a feleség, másszor a férj nézőpontjából az eseményeket. Ki mit gondol, mivel magyarázza párja reakcióit, és hogyan érzékeli a vele történő józan ésszel megmagyarázhatatlan eseményeket. A kétpólusú elbeszélőmód miatt gyakran kerül más – illetve mélyebb – megvilágításba egy-egy történés. Így az olvasó – de főleg az, aki nem horrorfilmeken alszik el esténként – folyton bizonytalanságban van tartva, nem tudja melyik szereplőnek higgyen, illetve hogy szerencsétlen Mark lassan beleőrül-e a körülötte folyó kísértetjárásba, vagy egyszerűen ő a „kísértet”, aki a fura események jelentős részének okozója. A rövid visszatekintő részekből ugyanis megtudhatjuk, hogy Mark az első házasságából született lányának véletlenül(?!) a halálát okozta, még jóval a támadás előtt. Ezt a lelki sebet azóta is feldolgozatlanul cipeli magában, mélyen elzárva a körülötte lévők elől – nem titokként, csak nem beszél róla, de második felesége és kollégái tudják azért –, és sosem bocsájtva meg önmagának, ami az álmoskönyvek szerint sem használ a kicsit is egészséges pszichének, és könnyen az őrület felé terelheti a legjámborabb embert is. Az őrület tehát egyre valószerűbb magyarázattá válik az olvasás előrehaladtával, de mellette vannak olyan részek is, amik egyszerűen nem varrhatók szegény megtört főhősünk nyakára.

Egy szó, mint száz, a regény akár Stephen King Ragyogásának ikertestvére is lehetne, már ha nem lenne ennyire rövid. Igazából a majdnem háromszáz oldal annyira nem is kevés, az pedig, hogy mégis annak érződik, egyet jelent azzal, hogy olvasmányos, a stílusa – és persze a sztori maga – jó, az események megállás nélkül tartanak a vég felé, sehol nincs olyan tartalom, ami csak az időhúzást/oldalszaporítást szolgálná. (Arra kíváncsi lennék, hogy a férj fejezeteit Greenberg, míg a feleségét Lotz írta-e, vagy hogyan osztották fel a könyvet maguk között, mindenesetre nagy különbség (mármint minőségi) nincs a részek közt, végig rendben van a szöveg.)

Mivel a nem egy vérben tocsogós – hentelős – a történet, inkább a lelki megrázkódtatásokon keresztül mesélik el benne az eseményeket, amik egészen sokáig nem is túl rémisztők, ezért néhányan biztosan unalmasabbnak tartják majd a regényt, mint amilyen lehetett volna. Nem mondom azt, hogy tévednek, a magyar borítón látható démonkoponyás kulcs miatt én is azt hittem, hogy a szereplőknek biztosan a pokoli hatalmak garmadájával kell majd szembe szállniuk, de végül nem így lett. Ettől függetlenül a regény így is szórakoztatóra sikerült, a „gonosz ház” története utáni kutatások bár mára eléggé klisések lettek, engem még most is kilóra megvesznek, az őrület elburjánzását elmesélő remek részek pedig már csak a díszek voltak a tortán.