Főkép

Csatlakozom Dominik rovatához, mert az utóbbi időben szintén találkoztam pár lemezzel, amelyek elnyerték tetszésemet, de valamiért mégsem született róluk önálló cikk.

 

Alestorm: No Grave But the Sea

(Napalm Records)

 

Annak idején nem sokra tartottam a Running Wild-féle kalózosdit, ezért magam is meglepődtem, hogy mennyire megtetszett a skót Alestorm 2015-ös lemeze. Semmi extra, pusztán szórakoztató metal, jobbára vicces szövegek – szemlátomást nem vették túl komolyan magukat, de ez kifejezetten jól állt nekik. Az idei nagylemezt éppen ezért picit túlzott elvárással indítottam el a lejátszóban, amit sajnos nem tudtak teljesíteni a srácok. Ez persze nem az ő hibájuk, mert amit csinálnak, azt még mindig profin teszik. Tény, nem akarják megújítani a műfajt, csupán szórakozni, szórakoztatni, ehhez viszont megvan mind a technikai tudásuk, mind a vérmérsékletük.

 

A No Grave But the Sea című opusz első és többedik hallgatásra fémesebb a korábbi albumoknál, ez mindenképpen előnyére válik az anyagnak. Gondolom ez Bodor Máté gitárosnak köszönhető, aki nemrég csatlakozott a társulathoz. Mindezt ellensúlyozza, hogy helyenként olyan érzésem van, megfémesített népdalokat vagy matrózéneket hallok. Ez persze nem igaz, hiszen csak saját szerzeményt játszanak, feldolgozás nincs a tíz nóta között. Harmadik elemként ne feledkezzünk meg az epikusságról, ami már az előző korongon is jelen volt, most a „To the End of the World” és a „Treasure Island” dalokban érhető tetten. Mindezen túl a humorról is fontos maradt: a klipes „Mexico” becsületesen viszi tovább az Alestorm hagyományokat. Miről nem beszéltem még – ja igen, hála az égnek zenéjüket továbbra is jellemzik a fogós vokálok, amelyet nagyjából a második hallgatás után bárki velük énekelhet, és ezek a dallamfoszlányok jó darabig a hallgatóval maradnak, fokozva a vidámságot és az életkedvet. Éppen ezért nevezném a mindennapi élethez szükséges zenének azt, amit csinálnak.

 

Kinek ajánlom: a kalózmetal, illetve az életvidám zenék kedvelőinek, akik, ha úgy adódik, saját magukon is tudnak nevetni.

 

 

 

Russkaja: Kosmopoliturbo

(Napalm Records)

 

Igazából csak akkor jöttem rá, hogy zavar van az erőben, amikor kiderült, egy Russkaja sorlemez kimaradt az életemből. Ezen változtatni már nem tudok, így más lehetőség nem lévén nagy lelkesedéssel vágtam bele a 2017-es lemezük meghallgatásába. Nagyjából az első szám után átadtam magam az élvezetnek, ez a nemzetközi brigád még mindig tudja hogyan kell szórakoztató, táncra késztető muzsikát csinálni.

 

A lemezindító „Hey Road” megadja az alaphangulatot, tele energiával, lazán keverik benne a metal és a ska stílust, de úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Fogós dallamok, némi esztrád betéttel, amiben a hegedű is kellő teret kap, hogy aztán visszatérjenek az eredeti elképzeléshez. Ez csak azt bizonyítja, megvan a kellő tudásuk, ami az ilyen váltásokhoz szükséges, és képesek az összes stílusban otthonosan játszani. Minden szám saját karakterrel bír, ez a lemez – legalábbis én úgy tapasztaltam – nem folyik össze, tényleg minden szám egyedi, egyedül a féktelen életkedv közös bennük. Természetesen nemcsak zúzós tételek, hanem nyugisabb pillanatok is akadnak, mint például a német nyelven előadott „Volle Kraft Voraus” című kesergő, ami azért a végére némileg felgyorsul, de csak annyira, hogy teljes szépségében élvezhessük a kórust. Ha létezne olyan kategória, hogy bulis metal, vagy balkáni rezesek találkoznak metalmuzsikusokkal, akkor a Russkaja garantáltan ide tartozna, így csupán a szórakoztató, táncra, éneklésre és egyszerűen vidámságra késztető együttesek közé helyezem őket. Mindenki menjen el a legközelebbi koncertjükre, megéri.

 

Kinek ajánlom: ska, polka, metal, olasz és szláv – egy hallgatást mindenkinek megér.

 

 

 

Latin Quarter: The Imagination Of Thieves (CD)

(Westpark Music)

 

Ez a lemez eredetileg a világzenei rovatba érkezett, de hosszas mérlegelés után átkerült ide. Ennek oka, hogy a latin negyed muzsikája sokkal inkább rokon a hatvanas-nyolcvanas évek rockzenéjével, mintsem a world music együttesekkel. Az idősebbek talán még emlékeznek, akkoriban a dallam volt a meghatározó, a társadalmi problémák iránt fogékonyak pedig mondanivalóval, üzenettel vagy egyszerűen csak gondolkodásra késztető szövegekkel tették teljessé dalaikat. Ilyen volt Bob Dylan az egyik végen, míg a másik pólust nálam az olyan punkbandák képviselték, mint a Clash.

 

Az angol Latin Quarter formáció 1983-ban alakult, ’90-ben feloszlottak, 2011-ben újra összeálltak, és főként Skandináviában, valamint a német nyelvterületen lettek népszerűek. A 2016-os albumuk egyfajta esszenciáját nyújtja művészetüknek, van itt rock, pop, kiegészítésként némi folk, jazz, country, reggae és felerészben politikus szövegek. Az énekes Steve Skaith hangja rádióbarát, a zene túl nyugis, ideális vezetéshez, naplementéhez, baráti beszélgetésekhez, nagyjából minden olyan tevékenységhez, amikor a tudatunk van előtérben. Az olyan szerzemények, mint a „A Bank Robber`s Lament”, „I Am Refugee”, és a „The Promise” igazából minden további nélkül beleférnének bármely rádiós slágerlistára. Az énekes hangja tökéletesen illik a zenéhez, és ugyan az előző lemezhez képest ismét változott a tagok névsora, ez a produkció nagyon egyben van, még mindig csodás dallamok megálmodására képesek.

 

Kinek ajánlom: dallamcentrikus rockzene, Marillion kedvelőknek kifejezetten ajánlott.