Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan lakott kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Alif: Alif (CD)

 

Eddig igazán fel sem tűnt, hogy az utóbbi időben főként olyan kultúrakeresztező lemezekről írtam, amelyekben meghatározó szerepet töltenek be nyugati, jellemzően európai muzsikusok. Ez több más mellett meghatározza a zene irányultságát, hiszen mindenféle kíváncsiság és nyitottság dacára, azért ők jellemzően az otthoni kultúrát adják a közösbe. Ami szép és jó, de pont ideje van a másféle megközelítésnek.

 

Úgy sejtem efféle gondolatok vezethették az ütőhangszeres Hamid Gribit, amikor két kontinensről hívott maga mellé zenészeket, olyanokat, akik már számos együttesben megfordultak és bizonyítottak. Számomra közülük a legfontosabb az indiai Flo Comment, aki otthoni éneket és dallamokat hozott magával. Malik Ziad a magreb övezet hangulatát teszi a közösbe a lantjával egyetemben. Colin Laroche de Féline gitáros szintén Afrikát erősíti a csoportban. Külsősként csatlakozott hozzájuk Djely Sory Diabaté (kora) Nyugat-Afrikából. Érdekes névsor az biztos.

 

Persze a lényeg a zene, hiszen hiába lelkendezek én reggelig, ha a lemezük unalmas. Erről szerencsére szó sincs, közösen létrehozzák azt a varázslatot, amelyben játszi természetességgel ágyazódik egymásba az indiai, a magreb és az nyugat-afrikai muzsika. Az még eldöntésre vár, hogy most nagyon intelligens szerzők, vagy nagyon zsigeri zenészek bemutatkozó albumáról van szó – mert tényleg úgy kísérleteznek, úgy hoznak létre valami új dolgot, hogy közben mindenki önmaga marad, nem próbálnak más bőrébe bújni. Jó példa erre Djely Sory Diabaté éneke (lásd videó) az albumindító szerzeményben, őt egyáltalán nem feszélyezi Flo Comment éneke, tartja magát a mandinka-bambara hagyományhoz. Teljesen egyetértek azzal, aki azt állítja, hogy ez a zene több a részek/tagok összességénél. Elég meghallgatni a „Sawariya” című számot, amiben az eddig említetteken kívül ott van egy csipet sivatagi blues, s persze Vincent Segal csellójátéka, amitől az egész légiessé válik. Ennek ellentéte a „Nilikwepo” a maga többnyire nyugat-afrikai hangulatával, de említhetem a záró, „Om” tételt, ami nagyjából az indiai vallási fohászokhoz hasonlít, csak köszönhetően a zenészeknek, inkább egyetemes imaszerűség lesz belőle, aminek eredményeként csak révülünk, lebegünk. Amikor elhallgatnak az utolsó hangok, óhatatlanul nagy levegőt vesz a hallgató, és nem csak a világzene sokszínűségére gondol, hanem arra, milyen csodákat eredményez, ha a távoli tájakról érkező zenészek ismerkednek egymással.

 

Kinek ajánlom: két földrész zenéje olvad össze, aminek eredménye izgalmasan újszerű hallgatnivaló.

2017-ben megjelent album (Compagnie Dounia)

Az együttes weboldala: www.alif-music.com

 

 

 

Struny nad Oslavou (CD)

 

A héten ez már a második album, amelyen egymástól távoli országok képviselői lépnek fel egy színpadon, hogy közös zenéléssel kiderítsék, az eltérő kultúrák mennyire terelhetők egy fedél alá, vajon van bennük hasonlóság, illetve mekkora hajlandóság fedezhető fel a keveredésre. A cseh Náměšť nad Oslavou városban évek óta megrendezik a Folkové Prázdniny (Folkünnep) programot, ahol rendszerint olyan művészek lépnek fel, akik korábban még nem muzsikáltak együtt. Tavaly a húroké volt a főszerep, mivel egy olyan „szupergroup” állt össze – igaz, csak pár napra – amelyhez hasonlót korábban még nem hallottam.

 

A legkülönösebb hangszernek ebben az alapvetően gitáros-hegedűs közegben már megint a nyugat-afrikai kora bizonyult, az meg csak pluszpont, hogy Seckou Keita hozta magával. Persze a többi zenészre sem lehet panasz, hazájukban népszerűek, az meg csak az információáramlás hiányára, illetve a világzenei kínálat nagyságára vezethető vissza, ha legtöbbjük neve ismeretlen számunkra. Van köztük spanyol, olasz, cseh, szlovák, német és szenegál, szóval valóban sikerült sokféle kultúrkört összegyűjteni.

 

A valamivel több, mint negyven perces lemezre csak hat szám fért fel, amiből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, hiszen alkalmi társulásról van szó, ahol a tagok nem évek alatt csiszolják tökélyre a produkciót, hanem tehetséges zenészek pár nap alatt próbálnak egymásra hangolódni, és összeállítani egy koncertprogramot (maga lemez is élő felvétel, amit a koncert alatt rögzítettek). Az idő rövidsége miatt nem hagyományos dalokat kapunk, hanem inkább improvizációra épülő hangulatokat, mint ahogyan ezt rögtön az első számban megtapasztaljuk. „Sorondongo Influenciado” gyakorlatilag a két gitáros (Germán López és Antonio Toledo) jutalomjátéka, akik spanyol motívumokra rögtönöznek. A következő valcer (Waltz for Django) pedig jó példa az összjátékra. Valaki viszi a szólót (ebben az esetben hol a hegedűs Juraj Stieranka, hol meg a gitáros Antonio Forcione) a többiek meg kíséretként improvizálnak alájuk. Igaz, nem minden esetben van ez így, hiszen a „Keneh”című Keita szerzeményben épp ellenkezőleg, a közös ötletelés eredményeként formálódik a zene. Nekem legjobban az albumzáró „Zelený víneček” tetszett, részben mert Jitka Šuranská énekel benne, valamint izgalmas hallgatni, miként formálódik, gazdagodik ez a tradicionális népdal. A Struny nad Oslavou korong igazi meglepetés, minőségi kultúrkoktél – sajnos videót nem találtam hozzá.

 

Kinek ajánlom: elsősorban a gitár, kora, és az improvizációt kedvelőknek ajánlom.

2017-ben megjelent album (Indies Scope)

A kiadó weboldala: http://www.indies.eu/en/label/alba/3752/struny-nad-oslavou/

 

 

 

 

Quantic and Nidia Góngora: Curao (CD)

 

Ez már a harmadik olyan album a héten, amelyen két, egymástól gyökeresen eltérő stílus képviselői közösen mennek a stúdióba. Kolumbia csendes-óceáni partvidékéről származó Nidia Góngora a mai napig ragaszkodik az ottani afro-kolumbiai zenei hagyományokhoz, miramba, a cappella, ésatöbbi. A brit Will „Quantic” Holland igazi polihisztor, számos hangszeren játszik, különféle stílusokban mozog otthonosan (jazz, cumbia, funk, soul, bossa nova, ésatöbbi), és a duóban ő képviseli a modernséget (effektek, elektronika).  Közös zenéjükre jellemző – akárcsak a cikkben korábban említett lemezeknél – az egyéni vonások megtartása, ezek egyenrangú félként történő kezelése, és oly módon történő ötvözése, amitől valami új és érdekes jön létre. Ez még nem minden, mert úgy érzem, mindketten kihasználták a lehetőséget a kísérletezésre, mind a közös, mind az egyéni megszólaláskor.

 

Meglátásom szerint zeneileg legjobb rész az „Intro” és az „Interludio I.” között található, ahol három dal sorjázik egymás után. Az „E Ye Ye” úgymond felvezetés, ráhangolódás mindarra, ami később következik. Laza latin muzsika, Góngora éneke, ami egyszerre ősi és modern, a tengeri szellőként suhanó dallam táncra és tapsra késztet, valamint finoman adagolt elektronika. Majd az album egyik csúcspontja következik, a klipes „Que Me Duele?” kifejezetten slágergyanús, és egyben remek példa arra, mennyire egymásra talált a két muzsikus. Góngora és a marimba hangja lágy, a hallójáratok mélyére befészkelődő alapot nyújt, ehhez kellő kontrasztot nyújt Quantic elektronikus zenéje. Harmadikként kapunk egy kis dubot, a lüktető „Dub Del Pacifico” az előzőektől teljesen eltérő hangulatot teremt.

 

Ezzel még nincs vége a finomságoknak, mert olyan kincsek rejteznek a korongon, mint az a cappella „Dios Promete” – Nidia Góngora hangjában bármiféle mesterkéltség nélkül ott a hit, de legalább ilyen erős az éneken kívül tapssal megtámogatott „Maldito Muchacho”. Quantic a „Ojos Vicheros” és a „No Soy Del Valle [Version]” szerzeményekben villant nagyot – bár ez utóbbiban nekem már picit sok, amit csinál. Ettől függetlenül a Curao egy nagyon érdekes lemez, ahol a régi és az új keveredik harmonikusan, nyilvánvalóan egymásra inspiráló módon.

 

Kinek ajánlom: elektronikus zene keveredik csodálatosan Kolumbia csendes-óceáni hagyományaival, ezért minden újdonságot keresőnek ajánlom.

A 2017-ben megjelent album (Tru Thoughts).

A formáció weboldala: http://quanticandnidiagongora.com/