13 dühös ember (meg én) – Tizenhárom okom volt... könyvben és sorozatban

Mr. Asher, mikor volt ön utoljára fiatal? – szeretném kérdezni az írót a Tizenhárom okom volt... olvasása közben. A 2007-es többszörösen bestseller amerikai regényt, egy öngyilkos lány hátrahagyott hangüzeneteiből kirajzolódó történetet a Netflix gyártásában készült sorozat kapcsán kapta fel újra a hype. A 13 epizód nézése közben már csak azt kérdezném: mégis miért?

Az alapötlet a műfajban még mindenképpen rendhagyó, sőt ígéretesnek tűnik. A kazettás ötlet: szerintem állati! Hannah Baker öngyilkossága előtt, hogy végre kénytelenek legyenek meghallgatni őt, üzeneteket vesz fel kazettákra, melyben megvádolja iskolatársait és egy tanárát, hogy miattuk lett öngyilkos. Egészen pontosan, hogy mind tettek valamit, ami végül hozzájárult a kilátástalanságához és döntéséhez. A skála cserbenhagyástól kezdve egészen bűntényekig terjed, amelyek Hannah szemében egy egymásba kapcsolódóan csakis lefelé vezető spirált alkotnak. A kazetták kézről kézre járnak a címzettek között a félelem erejének köszönhetően, mert Hannah-nak arra az esetre is volt egy terve, ha a lánc megszakadna: ekkor a történetek nyilvánosságra kerülnek. A regény mindösszesen bő tizenhat órát ölel fel, onnét kezdve, hogy Clay, aki már évek óta bele volt zúgva Hannah-ba, tanítás után kézhez kapja a dobozt, addig, amíg másnap feladja postán, majd iskolába megy.

Az írói kihívás: beszéljünk el egy történetet tizenhárom kazettán! Retrospektív történetmesélés, kéthangú elbeszélő, minden fejezet egy másik embernek és -ről szól. Ezt ki is aknázza Jay Asher. Bejött, ahogyan Clay nemcsak, hogy reagál arra, amit Hannah mond, de beszélget is vele. Ez kicsit életre is hívja a lányt, amellett a nyilvánvaló szándék mellett, hogy így két nézőpontot kapunk. Plusz még néhány szereplő megjelenik, és legalább bevezetésjellegűen elmondja a maga verzióját a történtekről. Egy kicsi abból is szerepel, ahogy a pokol kezd elszabadulni, bár Hannah igazából mindenkinek megbocsátott, és abban sem hisz, hogy a búcsúüzenetnek komolyabb következményei lesznek, hiszen úgyis a „Baker’s dozen” között marad.

A formula eredendően nem enged nagy mozgásteret: lehetetlen a történet legalább tizennégy oldalát bemutatni, az összes szereplő reménytelenül egydimenziós, hiszen Hannah szemén keresztül és a hozzá kötődő cselekedeteiken keresztül ismerjük meg őket. Talán ez hiányzott nekem, hogy a szöveg jobban hangsúlyozza ezt az egyoldalúságot, hogy az olvasó is a helyén kezelje, még ha az alapkoncepcióból fakad is. És mégis: számomra ez egy buta könyv. Olyan, mintha egy apuka írna egy példabeszédet. És nem a lányának. Nem is a fiának, hogy ne legyen kukkoló, bántalmazó vagy cukkoló. Nem, ez a példabeszéd a „rendes srácnak” szól. Ez ugye Clay. Aki nem tesz semmit. Mindent lát, de nem tesz semmit.

Pszichológiailag megáll a történet? Oké, az író beszélt öngyilkosjelölttel. Oké, hogy arra vezeti vissza, hogy Hannah valójában önmagában nem bízott. Nem is fontos, hogy ennyi dologtól megölné-e magát valaki. Mindannyian mások vagyunk, és azt se felejtsük el, hogy Hannah-nak ez már a második esély, a tiszta lap volt. Ráadásul a könyvvel együtt mi se essünk bele abba a hibába, hogy az áldozatot hibáztatjuk. Szociálisan stimmel? Oké, hogy Asher beszélt nőkkel a környezetében arról, nekik mi volt traumatikus élmény. De Stephen Chobsky Egy különc srác feljegyzései-jével szemben nincsenek jelen a gimin kívüliek, az iskolán kívüli társaságok, a szülők, a család. Miért? Minek ez a „mi a felnőttek ellen”? Nekem ez egy túl egyszerű mítosz. Ahogyan az is, hogy a szép lányok vagy kurvák, vagy népszerűek, és akkor viszont mindent megbocsátanak nekik. A rendes srácok meg nem lúzerek akkor sem, ha nem buliznak, mert Asher nem tudom, hol él.

Hol az internet, a mobil, a közösségi média? Nem a kazetták helyett, de csetelésre, pletykák terjesztésére, zsarolásra, hívásra, stb. A norvég SKAM ezerszer hitelesebb ebben is. Hol van Clay és Hannah stílusában az egyéni beszédmód? Hol a fiatalos szleng?

Ezeket a hézagokat igyekszik kipótolni a 13 Reasons Why sorozat tíz évvel később.

Jól érkezik, mobilok, skype, szleng, lúzerség. Látjuk, mennyire és hogyan döngeti meg a hátrahagyottak által felhúzott védőfalakat Hannah verziója az igazságról. Mindenki több dimenziós lesz, több nézőpontot ismerhetünk meg. A regény sok fehér foltját új mellékszereplők töltik ki, a szülők nem csak árnyjátékként szerepelnek – és így tovább, tényleg mintha csak a fent jelzettekre válaszolna.

Mindeközben apró változtatásokkal a sorozat belepréseli az eredeti történetet az ezerszer elmesélt történetbe. Eszerint egy csinos, de önbizalom-hiányos lány, akinek rossz ízlése van a fiúk terén, összebarátkozik a lúzer kocka sráccal, aki évekig túl félénk, hogy bevallja: tetszik neki a lány. Hogy ezt tetézze, még el is hiszi a lányról keringő pletykákat, és visszamondja neki. A gazdag, menő, sportoló-pompomlány klikk meg persze rossz társaság, aki csak videójátékozik, medencés bulikat tart és szív. Így mozdul el Hannah Baker – eredetileg sem hibamentes – története, és veszik ki belőle éppen az, ami talán hiteltelen volt, de az én szememben bájossá tette Hannah és Clay karakterét is.

De a hitelességről már lemondtam, nem is ez a kérdés, hanem hogy élvezetesebb-e a sorozat a könyvnél. Azonban nemcsak változtatásokkal viszonyul az alapanyagához, de kezdetben epizódokon keresztül látszólag mást sem tesz a Netflix-produkció, mint hogy a könyv olvasóitól érkező kérdésekre válaszolgat (időnként mintha egy az egyben Asher interjúit idézné) – a régi média az igazi, akkor még minden jobb volt, és nem rontott el mindent a közösségi háló – igen, Clay megpróbált beszélni Hannah-val a buli után – nem, ez nem „csak egy vicc” volt, egy apróság, nem tudhatod, amit teszel, az kire milyen hatással van. Közben a sorozat nézőinek a közbevetéseire is mintha reagálna: Clay miért nem egyben, egy éjszaka alatt hallgatja meg? – Mert olyan felkavaró. Itt kikacsint a Netflix az ismertetőjegyének számító nézői élményre – miközben adagolja a binge watching utalásokat, figyelmeztet is, hogy megterhelő élményben lehet részünk, csak óvatosan.

Lassan azonban túllép az önmagyarázó gesztusokon meg a regény lyukainak befalazásán, és szélesebb horizont felé nyit. Azzal, hogy háttértörténetet kapnak a szereplők, ki érdekesebb lesz (mint Alex), ki keményebb (mint Jess), ki meg két lábon sétáló közhely (például Bryce vagy Zach). A szereplőkön esett változtatások hol értelmetlenek, mint Courtney titka, Sheri neve, Montgomery teljes jelenléte, Skye története; hol ötletesek, mint az, hogy Jeffet hozzáírták; hol pedig szükségszerűek, mint Clay anyjának áthangolása. Mégis mindenképpen a javára írható a sorozatnak, hogy betekintést enged „a tizenhárom ok” családi hátterébe, vagyis hogy mit hoznak otthonról, ami része annak, hogy ilyenek lettek. És persze az aduász: mivel van hangjuk, megkérdőjelezhetik, amit Hannah mond.

A sorozat előnye, hogy nagyon erősen mutatja be az utórezgéseket. Nem csak azt, hogy a kazetták hogyan hatnak a rajtuk szereplőkre, és egymás közötti viszonyukra. Azt is, hogy maguk a történtek milyen maradandó sérüléseket okoztak nekik is. Aztán az egésznek tétje is lesz a Hannah szülei által az iskola ellen indított feljelentéssel, habár a per az igazságkeresés téves illúziójába ringat szereplőt és nézőt egyaránt. Egy depressziós és egy öngyilkossági ügyben nincsenek igazságok, csak szubjektivitás van. Éppen ezért is rengeteg a kérdés. Ki tehető felelőssé, létezik abszolút igazság? A törvénnyel és a morállal megy szembe titokban tartani mindazt, amit Hannah tudott? Kinek van joga eldönteni, hogy az nyilvánosságra kerüljön? Van olyan igazság, amit el kell kendőzni ahhoz, hogy tovább lehessen lépni? Ez az a pont, ahol véleményem szerint a sorozat meg merte lépni azt, amit a könyv nem, amikor vállalta következményeiben az alaphelyzetet.

Ezalatt a múltban Hannah zavarba ejtően sokszor vagányan kiáll magáért és visszaszól, Clay pedig a jelenben végigmegy az összes adható reakción: igazságot akar szolgáltatni, inkább normális emberekkel próbál lógni, ki akar szállni az egészből, azt sem bánná, ha a kazetták nyilvánosságra kerülnének vagy csak gyorsan továbbadná az utána következőnek. Mi is vele szenvedünk, többek között attól, hogy mennyire ritmustalanná és rétestésztaként nyúlóvá válik ez az egész. Odüsszeiája során Clay eljut arra a pontra is, hogy pokolnak látja a gimit, és az a jelenet, a váratlanság kategóriában kedvencem, amikor üdvözli az új cserediákokat a Liberty High-ban, egy cinikusabb, Veronica Mars-féle sorozatnak tökéletes nyitóképe lehetne. De ez a jelenet sem menti meg a 13 Reasons Why-t, ami építkezésében gyengébb a többféleképpen idekapcsolható kultsorozatnál.

Külön érdemes kiemelni a tükörképszerűre összevágott jeleneteket, ahol egy-egy helyszín vagy szereplő jelenti a kapcsolatot a még színárnyalataiban is eltérő múlt és jelen között. A színészi játékot nem tartom kiemelkedőnek, de nem okoz zavart sem az élményben: Kate Walsh-ról tudjuk, hogy tud, de talán Keiko Agena az egyetlen, aki, úgy éreztem, kifejezetten lubickol a kis mellékszerepében. Alapvetően mégis olyan erősen átüt a téma, hogy a technikai részleteket a háttérbe szorítja.

Bár szerintem felesleges és karakteridegen volt két hétre széthúzni egyetlen éjszakát, bár az igazságszolgáltatásnak csak álillúziójául szolgál a per, a sorozat mégis egy átgondoltabb termék, mint a regény. Az utóbbi egy érdekes koncepcióra épülő kéthangú narratíva, magyarázat egy öngyilkosságra. Egy tanmese aputól a fiainak. A sorozat már egy kis kamaszkörkép, vannak cselekvő, egyedi hanggal rendelkező karakterei és cselekménye is. Ezek a különbségek nagyrészt abból fakadnak, hogy egy sorozat mást tud, és ezt ki is aknázták a készítők. Sajnos úgy érzem, a sorozat végül mégis ugyanabba a hibába esik bele, mint a regény: a sztorit feláldozza a morál oltárán. Várhatóan tavasszal pedig folytatódik egy második évaddal, ami továbbra is Hannah Baker öngyilkossága körül forog majd, miközben a többi szereplő elvarratlanul hagyott szálát és lelki gyógyulását meséli el.