Interjú: Szöllősi Mátyás – 2017. augusztus
Írta: Uzseka Norbert | 2017. 09. 11.
Szöllősi Mátyás író, költő és fotóriporter, utóbbi minőségében a Budapest Katalógus nevű, kezdetben online elérhető, ám ma már könyv alakban is megjelent portrégyűjtemény szerző-szerkesztője. Az Arcok, történetek a világ egyik legszebb fővárosából alcímmel megjelent kötet kapcsán Uzseka Norbert kereste meg Mátyást, aki az első email-váltás idején épp Baskíriában tartózkodott.
Mit kerestél Baskíriában?
Egy oroszországi expedíció részeként jártam Baskíriában. Ez egy régészeti kutatássorozat (Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció), amelynek 2015-ös állomásán már részt vettem, akkor autóval mentünk egészen Cseljabinszkig, most pedig repülővel Szibériába, Novoszibirszkbe, és onnan csorogtunk vissza Európa felé. Az MTA Bölcsészettudományi Intézetének és a PPKE-BTK Régészeti Intézetének munkatársai kapcsolódnak be helyi, orosz ásatásokba, a magyar őstörténettel kapcsolatos dolgokat, leleteket, anyagokat kutatva, és én azért voltam ott, hogy ezt fotósként dokumentáljam. A téma is érdekes, főleg, hogy ez egy komoly, 30 éves űrt követő kutatássorozat, és maga a táj, az emberek meg aztán pláne izgalmasak. Eljuthattam Szibériába, ez önmagában nagy dolog a számomra.
Nagy élmény volt, mikor Shulgan-Tas-ban voltunk. Ez a baskírok egyik szent helye, ahol Shulgan lement az alvilágba, s ahol 16 ezer évesnél is idősebb, tehát még az utolsó jégkorszakból, vagy az előttről való falfestmények vannak. És onnan volt szerencsém egy helyi vezetővel eljutni kis baskír falvakba, ahol portrékat készítettem, például a vezetőm, Aybulat nagymamáját is fotóztam, aki csak miattam öltözött föl a leggyönyörűbb népi viseletbe (maga az öltözködés vagy egy órán át tartott). Az ilyen dolgok mindig megérintenek, és szeretnék is, és vissza is fogok menni Baskíriába, hogy ott sorozatot készítsek a helyiekről, mert nagyon izgalmas, különleges világ az övék.
Aki alaposan megnézi a honlapodat, könnyen úgy érezheti, hogy az utolsó reneszánsz emberek egyikét tisztelheti benned. Mesélj, kérlek, magadról! Ki ez a Szöllősi Mátyás, aki íróként, költőként, fotósként s még annyi minden más szerepben is remek dolgokat alkot, s hogy lettél ezzé az emberré?
Ez talán túlzás, de valóban igyekszem több területen is működni, szeretnék íróként és fotósként is nyomot hagyni, és ami még nagyon érdekel, az a zene, amivel próbálok minden pillanatban kapcsolatot létesíteni. Szüleim révén már nagyon korán kapcsolatba kerültem, elsősorban a komolyzenével, és ez az egész életemet meghatározta/meghatározza, azt hiszem, hogy ez alakított ki bennem egyfajta érzékenységet, figyelmet a dolgok iránt. Emellett húsz éve sportolok, egészen komoly szinten kosaraztam, amit nagyon nehéz – még a fizikai korlátok megléte, és az időhiánnyal küszködve is – abbahagyni, mert annyira szeretem. Tizennyolc éves koromban kezdtem írni, nem azzal a szándékkal, hogy akkor én mindenképp író leszek, egyszerűen volt valamiféle késztetés, ami aztán tudatossággá alakult pár év alatt.
És hasonlóképpen volt ez a fotózással is: ahogy egyre inkább belevetettem magam, egyre többet foglalkoztam vele, olyan visszajelzések jöttek, és én magam is úgy láttam, hogy érdemes csinálnom, mert lehet fejlődni, és vannak témák, amiket a saját „nyelvemen” meg szeretnék formálni, mutatni, szólaltatni. Sokszor megtörtént velem az, hogy egyszerűen csak hagytam sodortatni magam az eseményekkel, s nyilván, ahhoz, hogy egy adott szituációban, mondjuk fotósként, értékelhető, szép anyagot tudjak alkotni, kell a tapasztalat, a gyakorlat, de nagyon sokat köszönhetek annak, ha az írás és a fotózás viszonyát, egymásra gyakorolt hatását nézem, hogy remekül kiegészíti egyik a másikat, mert ugyan teljesen más alapállást igényel a két tevékenység, de össze lehet őket kötni, erős kapocs van az egyébként különféle képi világok között. Amióta fotózom, sokkal jobban látom magam előtt azt, amit/amiről írok, és ez, úgy érzem, a nyelvi megformálás, a kifejezés képességét, erejét nagyban megnöveli. Az utóbbi években megjelent novelláimnál szerintem ez komoly szerepet kapott, vagy a legutolsó versben, amit nemrég írtam.
Akár a fotóidat, akár az irodalmi műveidet nézem, hamar kiviláglik, hogy az ember az, ami/aki érdekel. De miért?
Talán azért, mert alapvetően sokféle embert ismerek, sok különféle területről. Alapvetően irodalommal foglalkozom, de a legjobb barátaim például nem ezen a területen mozognak, és kifejezetten élvezem azt, amikor olyan közegbe kerülök, amit egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé ismerek. Alaptapasztalat, hogy az emberek félnek az ismeretlentől, és nagyon sokszor tapasztalom például itthon, hogy nem merünk kilépni a komfortzónánkból, vagy néha úgy teszünk mintha, de közben meg mégsem. A mostani túrán, a második nap Noviszibirszkben hagytam a telefonom, és több mint két hétig nem volt lehetőségem nyomogatni, és meg is lett az eredménye, pozitív értelemben. Nagyon kényszeres az a világ, amiben létezünk, és nekem nagyon jót tett, hogy kiüresedtem, olyan szempontból, hogy nem áramlott felém-belém annyi – bizonyos értelemben felesleges – információ. A fotózás szempontjából nagyon jó, ha nem kell beszélni, és ha csak figyelhetem és (le)követhetem azt, ami körülöttem zajlik, s ilyen értelemben értem azt most elsősorban, hogy jó, ha olyan közegben mozgok, ahol nem vagyok ismerős, ahol érnek igazi meglepetések, mind emberi, mind tárgyi értelemben.
A Budapest Katalógus akkor is megdöbbentő és bátor vállalkozás, ha úgy fogjuk fel, hogy a Humans of New York nevű honlap adta az ötletet hozzá. Az adta egyáltalán, vagy más volt az indíttatás?
Nem úgy gondolok, a Katalógusra, mint ami a HONY-ból nőtt ki, bár kétségtelen, hogy amikor az egyik munkatársam felvetette, hogy ilyesmit kéne csinálni Budapesten, előkerült ez az oldal. De közben meg úgy gondolom, hogy például a helyszínek előtérbe helyezése, a képek stílusa (minősége, felfogása) miatt mégis valahogy más. Kétségtelen, hogy a Brandon Stanton által elindított oldal volt az első a világon, ami ezt a tematikát követte, de úgy gondolom (remélem), nagyon is van létjogosultsága a Katalógusnak, hiszen Budapest egy önálló entitás, egyedi képekkel, arcokkal és történetekkel.
Úgy tudom, nem egymagad készíted a Katalógust, de kik még, s mit csinálnak ők?
Nagyrészt egyedül csinálom, már ami a képek és a magyar szövegek megalkotását illeti; Honfi Anna az, aki még részt vesz a projektben, illetve Szombati Julianna, aki az angol fordításokat készíti. Tóth Gábor pedig, ha szükség van rá, tervez nekünk grafikai dolgokat, ő kezdettől fogva része a Budapest Katalógusnak.
Ha fogalmazhatok így, a híradókban ritkán látni, a közbeszédben ritkán hallani azt, amit ti a Budapest Katalógusban igyekeztek elénk tárni, és hétköznapi járókelőként, Budapesten élő emberként magam is azt tapasztalom, hogy ez a város sokszor nehezen elviselhető, és nagyon sok rossz van benne. A Katalógus sem állítja ennek az ellenkezőjét – de akkor végül is miről szól ez a dolog?
A benne szereplő emberek állítanak bizonyos dolgokat, mesélnek, felidéznek, vagy akár előre is vetítenek, és az ő mondandójukból rajzolódik ki – azt hiszem – egy összetett kép arról, hogy milyen is itt élni. Azt gondolom, igen sokféle emberrel beszélgettem/beszélgettünk az elmúlt lassan négy évben, és ez alapjában véve izgalmas, jó tapasztalat, és szerintem inspiráló, ha negatív, ha pozitív az, amit épp az egyes személy kiemel, elmond. Az itt élőkről, az itt mozgolódókról szól, és kifejezetten örülök, hogy bensőséges lett a könyv, és sokszor akár intim dolgok is megmutatkoznak, kivillannak egy-egy szövegből.
Nekem az nagyon szimpatikus volt, hogy nem papol ez a könyv, hanem bemutat vagy megmutat, és hogy mindenféle embert. Persze attól még nyilván mindenkiben dolgoznak az előítéletek és sztereotípiák, úgyhogy nem kikerülhető kérdés: mennyire volt nehéz a nehéz sorsú emberekkel beszélni és fotózni őket?
Ez nagyon változó. Volt, aki azonnal megnyílt, sőt szinte vágyott rá, hogy mesélhessen, mondjuk a problémáiról, a nehéz helyzetéről, volt olyan, akivel hosszú idő után jutottunk el, vagy akár több találkozás folyamán, oda, hogy igazán lényegi kérdésekről beszéljen. Volt, akivel ez egyáltalán nem sikerült, és olyan is, aki annak ellenére, hogy mondjuk igazán nehéz helyzetben van, mégsem arról beszélt, hanem valami egészen másról, „apró” örömökről például. De hát, ez ilyen, minden találkozás más, és ez benne a jó, hogy sosem lehet előre tudni, mi rejtőzik a másikban, és arra azért megtanít ez a dolog, hogy ítélkezni nem igazán kell, nem érdemes, mert a végén magunkban fogunk csalódni.
Úgy általában milyen tapasztalatokat szereztél a Budapest Katalógus eddigi arcai kapcsán? Mutatkoznak például újabb általánosságok, irányzatok, a megkérdezettek bármilyen szempontból csoportnak vehető részére nézve?
Nem szeretném skatulyázgatni az embereket, csoportokba állítani, mert ahhoz rossz dolgok tapadhatnak, és amikor erre gondolok, már hogy a Katalógusra, akkor vagy egyetlen, áramlásszerű érzés az, ami bennem van, vagy egyenként villannak fel az arcok, a beszélgetések, egy-egy gesztus, mosoly vagy szemrezdülés. Az megfigyelhető, hogy sokkal nyitottabbak az emberek, mint ahogyan azt talán várnánk, és van igényük arra, hogy beszélgessenek, hogy megnyíljanak, de arra is, hogy ők maguk kérdezzenek. És arra is van igény, hogy olvassanak másokról, hogy lássák, milyen a másik, mi foglalkoztatja, hogy lát egy olyan kérdést, amiről adott esetben egy másik „szereplő” is beszélt. Szerintem nincs velünk nagy baj, csak valami rossz beidegződés az, hogy folyton ostorozzuk magunkat, hogy ilyenek meg olyanok vagyunk.
Az min múlik, hogy kihez mész oda? És hogy ki kerül be?
Az utóbbi időben például múlik azon, hogy kiket keresek meg. A közösségi oldalak erre például biztosan alkalmasak, mert hát végül is erre lettek kitalálva, hogy az emberek megkeressék egymást, kommunikáljanak. És aztán mi ezt megpróbáljuk visszairányítani a való életbe, hogy aztán újra megjelenjen egy ilyen felületen, és ez a játék folyik tovább. De az első két évben például szinte kizárólag az utcán szólítottuk le az embereket, és az mindig izgalmas, kicsit nehéz is, és persze nagy kihívás, el kell kapni egy pillanatot, egy mozdulatot, azt, amikor oda lehet menni, és el lehet mondani, mi is ez a dolog. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, mert egyrészt mindig teljesen más, másrészt ezt is, mint a legtöbb dolgot, át kell élni ahhoz, hogy az ember átérezze, megértse.
És hogy szokott ez egyáltalán zajlani? Avagy: milyen volt az elején, és hogy közelítesz ma az emberekhez?
Az legelején bizonyára nehezebb volt, sok nyökögés, egyik lából a másikra állás, vagy akár gyors visszautasítás, talán a határozatlanság miatt. De ugye akkor meg nagy volt a lelkesedés, tehát nem törtek le az ilyen „negatív” tapasztalatok sem. Ahogy említettem viszont, sokkal jobban indult, és aztán folytatódott ez a dolog, mint ahogy vártuk, mert viszonylag hamar elkészítettük azt a mennyiségű interjút és képet, amivel már érdemes és biztonságos volt elindítani magát az oldalt. Hogy hogyan zajlik? Megy valaki az utcán, megáll a zebránál, és én odamegyek hozzá. Megszólítom, mutatok neki egy képet, akár képeslap formájában vagy mondjuk a telefonomon, és határozottan elmondom, hogy mi ez, hogy mit szeretnék, miért szólítottam meg. Igazából nagyon egyszerű.
Van ennek valamiféle rendszere, hogy például a hét adott napján, vagy ha megfelelő hangulatban vagy, vagy egyszerűen csak mész az utcán, szembejön egy érdekes arc, és már lépsz is oda hozzá?
Nincs igazi rendszere, amikor van időm, kedvem, csinálom. Nyilván jó a folytonosság, tehát arra figyelek/figyelünk, hogy egy bizonyos időnél több ne teljen el két bejegyzés között, és hogy azért változatos is legyen, de nincs semmiféle kényszer, ez egy jó hangulatú, oldott dolog, én így gondolok rá, és remélem – de úgy tűnik, igen –, mások is így látják. Az, hogy kihez megyek oda, szintén összetett dolog, mert soktényezős, mennyire érzem azt, hogy volna ideje beszélgetni, milyenek a megérzéseim, én magam mennyire vagyok abban a hangulatban, mennyi időm van, hol vagyunk éppen, milyen az idő, milyen napszak van, rengeteg minden.
És mi határozza meg, hogy hol kalandozol? (Egyáltalán, mi ez neked? Kalandozás? Megismerési vágy? Bátorságpróba?)
Ezt gyakran a napi teendőim, hogy merre járok, mit csinálok, de van, hogy kalandozom, a szó valós értelmében, és keresem-kutatom azokat, akikkel lehet beszélgetni. Sokszor persze nem könnyű, de egy cseppet sem aggódok már azon, hogy milyen ütemben zajlik, bővül a dolog, mert lesz ahogy lesz. Bizonyos értelemben bátorságpróba is, igen, mert vannak élesebb szituációk, kényes helyzetek-témák, és olyan pillanatok, amikor extra módon kell figyelni, és fontos is az, hogy a másik fél érezze, nem csak valamiféle kötelességtudatból csinálja ezt az ember, hanem őszinte érdeklődésből, jó értelemben vett kíváncsiságból. A megismerési vágy persze benne van, már csak az írói oldalam miatt is, hiszen érdekelnek a történetek, és jó az, ha hatnak rám, ha tágítják a látókörömet, ha sokféle „karaktert” ismerhetek meg, sokféle ember motivál.
Volt már olyan, hogy kihagytatok valakit bármilyen okból?
Egyszer-kétszer, félreértések elkerülése végett, vagy volt olyan eset, hogy az illetőről kiderült, nem azt mondta, ami a valóság, ami persze, előfordulhat egyébként is, hiszen nem az a feladatunk, hogy ítélkezzünk, hanem hogy közvetítsünk, de persze bizonyos dolgokat jobb megelőzni.
Úgy láttam, átnézve a honlapot és a Facebook-oldal jó részét is, hogy voltak híres emberek, akik nem kerültek be a könyvbe, ill. olyan arcok, akik már a fotó alapján is rendkívül érdekesnek tűntek, ám szintén nincsenek ott a könyvben. Min múlott, hogy valaki bekerült a kötetbe?
Ez egy összetett kérdés, mert nem minden esetben sikerült újra kapcsolatot létesíteni, vagy meggyőződni arról, hogy az illető biztosan jóváhagyja-e a könyvben való megjelenést. A szerkesztés is viszonylag gyorsan zajlott, ráadásul az utolsó pillanatban ki kellett vegyek arcokat, sajnos, de úgy érzem, így is kerek a könyv, és változatos. Bizonyára nem tökéletes, és azt például tudom, hogy sok olyan személy szerepel benne, aki valamilyen módon az íráshoz kötődik, de egyébként ez sem baj, mert egyrészt sokan írnak, sokfélét, másrészt erről is szól ez a dolog, harmadrészt – bízom benne, hogy – lesz folytatás, tehát nem ez lesz az egyetlen Budapest Katalógus-album.
Hogy került a könyv épp a nehéz helyzetben lévő Európa Könyvkiadóhoz?
Úgy, hogy a Váltóáram című elbeszéléskötetem az Európánál jelent meg tavaly. És ősszel elkezdtünk M. Nagy Miklóssal és Magyarósi Gizellával gondolkodni azon, hogy milyen volna, ha a Katalógusból is lenne könyv, egy szép album, elérhető áron, és a Szimpla segítségével ez össze is jött, amiért nagyon hálás vagyok nekik, elsősorban Zsendovits Ábelnek, aki régóta pártfogója ennek a projektnek.
A Szimpla nevű budapesti romkocsma támogatta a Budapest Katalógust. Miért épp a Szimpla? Mert azt értem, hogy jó hely, meg imádják a turisták, de mi a kapcsolódás a Katalógushoz?
A támogatáson túl azért is van köze hozzá, mert sokszínű, akárcsak a Katalógus, és olyan ügyekkel is foglalkozik (talán ez nem mindenkinek tűnik fel), melyek kifejezetten a város fejlődésével állnak kapcsolatban, szóval, érdemes tudni azt, hogy például a Szimpla, az erzsébetvárosi szórakozóhelyek közt, kiemelt szerepet vállal abban a tekintetben, hogy ne csak a buliturizmus erősödjön, hanem hogy mondjuk zebra legyen a Rákóczi fontos részén, ahol hiány mutatkozik ebben a tekintetben, hogy a Kazinczy utca sétálóutca lehessen, amiről annyi ember, köztük külföldiek kérdezték már meg tőlem, hogy hogyan lehetséges az, hogy autók járkálnak ott... Nem is beszélve a negyedévente, általuk megrendezett utcafesztiválokról, közösségi fórumokról, szóval, azt a pénzt, amit elköltenek a Szimplában a tomboló angolok, olyasmikre is fordítják, amiből a helyi közösség épül. Fontosnak tartottam, hogy ezek a szándékok, törekvések is megmutatkozhassanak, és a Katalógusban jó néhány személyes, civil projekt feltűnik, amikkel egyetértek, amiket jó kezdeményezésnek tartok.
A könyvben, ill. az online szereplő arcoktól kaptál bármiféle visszajelzést? Akár úgy, hogyan alakult a soruk, akár úgy, hogy változtatott-e bármit az életükön a Katalógus.
Igen, elég sok ilyen visszajelzést kapok. Sokan írtak például, mikor a könyv megjelent, és szerencsére annyira nem nagy ez a város, hogy ne fordulna elő kétnaponta, hogy összefutok a hatszáz lefotózott arc közül valakivel. Jó példa arra, hogy mennyien ismerik ezt a projektet, hogy amikor a bemutató után édesanyám felült a buszra, a hóna alatt a Katalógus-könyvvel, ott a buszon megkérdezte tőle egy hölgy, hogy: megjelent? Lehet már kapni? Jajj, de jó. Azt hiszem, hogy valamilyen formában hajléktalanokon is sikerült segíteni azzal, hogy bekerült a történetük a Katalógusba, és annak például kifejezetten örülök, hogy olyan helyzetben, egészségi állapotban lévő emberekkel is beszélgettem, akik sokat tanítottak azoknak, akik nem olyan módon nélkülöznek, ahogyan ők.
S a Te életeden, saját magadon mit változtatott mindez?
Nyugodtan mondhatom, hogy átalakította az életemet, hiszen rengeteg embert ismertem meg, nagyon sokféle személyiség rajzolódott ki előttem így vagy úgy, és az időbeosztásomat is rendesen átalakította. Egyfajta rendszert is vitt az életembe, hiszen nap mint nap foglalkozom ezzel. Azt hiszem, figyelmesebb lettem, és jobban meglátok dolgokat, és a verbális kommunikációmon is sokat változtatott, csiszolt, finomított, s hogy hogyan lehet értelmes módon beszélgetni, kérdéseket feltenni, akár egy vadidegennek. Az írásban is segít, már csak azért is, mert kevesebb az időm, így koncentráltabbnak kell lennem, másrészt pedig inspirál, és olyan szituációkat rajzol ki, olyan személyiségeket, akikkel szívesen foglalkozom abban a formában is. Leginkább úgy gondolok erre, mint lehetőségre, és nem valami olyasmi, amivel konkrét célom van, hanem mint egy áramlás, egy folyam, amiről nem is tudom pontosan, hová, merre alakul.
Ha magadat állítanád meg az utcán, és Budapestről kérdeznéd, mit válaszolnál?
Ez nyilván attól is függ, mit kérdeznek pontosan, milyen a szituáció, milyen élmények értek épp. Helyszínekről, számomra fontos épületekről biztosan beszélnék, és az egyetemi éveimről is, hogy akkor mennyi mindent csináltam párhuzamosan, vagy arról, hogy milyen érzés visszaérkezni ide, ahogy most is, a szibériai túra után átrepültünk a város felett. Fantasztikus volt. El kell menni kicsit, hogy aztán értékelni tudjuk azt, amit egyébként minden nap látunk-hallunk-tapasztalunk itt Budapesten.
Terveztek esetleg kiállítást is a Budapest Katalógushoz, netán egyes szereplőkkel…?
Igen, könnyen elképzelhető, hogy lesz ilyen.
A honlapodon bele lehet lapozni korábbi fotós projektjeid anyagába, és elképesztőek. Mesélj ezekről is, kérlek!
Az például, hogy eljuthattam a Volga mentére vagy az Urál-vidékre, elsősorban egy régészeti kutatássorozatnak köszönhető, illetve annak, hogy lecsaptam a lehetőségre, hogy menjek velük, és dokumentáljam a túrát, elsőként 2015-ben, illetve idén, most júliusban. Emellett többször jártam az elmúlt időszakban Kárpátalján, oda megyek majd most is vissza, ahol riportot készítek az ott élőkről, de tavaly készítettem portrésorozatot vak, illetve látássérült emberekről is. Szeretnék menni a közeljövőben Indonéziába, ez alakul, már hogy a megszervezése az útnak, illetve ha minden jól megy, jövő tavasszal Algériában is lesz két hetem. Azt hiszem, itt is kitűnik az, hogy az emberek érdekelnek, a határhelyzetek, ahol bemutathatom azt is, hogy mások hogyan mozognak ezeken, és néha magamat is ilyen szituációba keverem, ami jó nekem.