Főkép

Történetünk 1989-ben kezdődik, egy esős napon Amerika egyik kisvárosában, Derry-ben. George „Georgie” Denbrough és bátyja Bill (Jaeden Lieberher – Éjféli látomás, Aloha) papírhajót hajtogatnak, amit aztán Georgie egyedül ereszt a vadvizekre az utcán hömpölygő kis patakba. Ekkor találkozik Pennywise-zal, a táncoló bohóccal (Bill Skarsgård – Atomszőke, A beavatott: A hűséges), és a családja többé nem látja viszont a kicsi Georgie-t. Ám nem ő az első gyerek, aki eltűnik. A sorozatossá vált eltűnésekre Bill és barátai, a „lúzerek társasága” lesz figyelmes, hogy aztán nyomozásba kezdjenek...


Derry egy igazán különleges kis városka: különlegességét az adja, hogy a város mintha amnéziás lenne. Az időközönként ismétlődő nagyobb tragédiákról és gyakori halálesetekről senki sem beszél, pedig a városon súlyosan rajta hagyják a nyomukat. A lakosok gorombák, frusztráltak és ijesztőek; van, aki éppen a történet folyamán veszti el végleg józan eszét (egy kevés rásegítéssel, persze), de még a gyerekek szülei között is akad perverz, szadista és őrült is. Aki pedig első blikkre normálisnak tűnik, azt a gyász nyomorítja meg egy életre.


Mivel gyerekek szemével láthatjuk a történetet, sok ponton mégis idillinek tűnik a város, a nyár, a barátok és az ökörködés – a film olykor el-elkalandozik ilyen vizekre, de aztán visszaránt a fullasztó légkör, és a tény, hogy titkon mindenki elvágyik innen. A kezdeti négy fős banda fokozatosan népes társasággá duzzad: a mitugrász, a nagyszájú, a csendes és a látens vezéregyéniség csapata kiegészül egy kockával, egy farmerral és egy titokzatos lánnyal is. Mindegyiküknek megvan a saját keresztje, amit végig cipelnek magukkal, viszont nemcsak ez köti őket össze, hanem „lúzerségük” is, amiért mindegyikükre rá van szállva egy idősebb fiúkból álló banda.


A film legnagyobb erősségét pont a gyerekek adják. A fókuszban egyértelműen Bill karaktere áll, nála megy végbe a legnagyobb jellemfejlődés, ahogy legyőzi félelmét, és harcba vezeti a bandát. Mellette Richie és Eddie karöltve viszik el a hátukon a filmet, ők a legérdekesebbek, és egymás folyamatos szívatásával hamar kedvencekké válnak. Richie a fő humorforrás, Eddie pedig afféle „cukiság-faktor" az alacsony termetével és folytonos aggódásával. Mellettük Mike, Ben és Beverly inkább csak szárnysegédek a showban, de a gyerekszínészek egyébként mindegyike kifejezetten erős, megkapó hitelességet hoznak, amihez szerencsére remekül eltalált magyar szinkronhangok is társulnak.


És persze érdemes külön kitérni Bill Skarsgård bohócára is. Csak ritkán bukkan fel, és a jelenetei is rövidek (talán a nyitójelenet a leghosszabb szereplése), mégis, a figura igazán szuggesztív, azonnal eszelős gyilkos benyomását kelti, és kellemetlen borzongást ébreszt a nézőben dührohamaival és kissé kancsal, néha elmélázó tekintetével, amit később a Stephen King-féle misztikum pont, hogy feloldoz, nem pedig fokoz. Igazán emlékezetes filmes szörnyeteggé válik, aki még sokáig fog kísérteni minket.


Leginkább az volt az érzésem, hogy az Azt egy kamasz tudja legjobban élvezni (a sorozatos jump-scare-t és spriccelő vért leszámítva, a durva diáknyelvvel pedig nem is törődve). A film egyértelműen legjobb jelenete is egy patak két oldaláról folytatott kőcsata, pörgős zenével és gyors kameramozgással megspékelve. A hangulat először még kellemesen retro, persze profi CGI részekkel – engem kissé a Super 8-as mozi-élményemre emlékeztetett, ahogy a fiatalok belefolynak egy igazán komoly ügybe, és felnőttek segítsége nélkül oldják meg azt. Aztán a játékidő második felében már inkább a Rémálom az Elm utcában juthat az eszünkbe, amivel egyébként nemcsak én találtam meg a nyilvánvaló párhuzamot, hiszen a filmben is megjelenik erre való utalás.


Ettől függetlenül egy felnőttnek is bátran ajánlom: kellemesen nosztalgikus és jópofa élmény. Már-már azt mondhatnánk, hogy egy film a barátságról. Amivel nem is nagyon rugaszkodnánk el a valóságtól, hiszen a központban mégiscsak ez áll. Talán emiatt is voltak problémáim a beleéléssel, a félelemkeltéssel, amit egy horrornak hoznia kellett volna – igazából többet nevettem a gyerekek szívózásain, mint ahányszor izgultam valakiért vagy összerándultam volna a félelemtől. (De ettől még jogos az R-es besorolás, ami Amerikában ugye 17, Magyarországon pedig 18-as korhatárt jelent.)

 

A film 135 perce elsőre ijesztően sok lehet, viszont a rendezéstől egy jól felépített filmet kapunk, nem laposodik el, nem válik monotonná. A színészi játék és a történetvezetés élvezetes, a bohóc igazán félelmetes (csak valahogy a hosszú játékidőben kissé elvész), úgyhogy azt mondanám: fiatalabbaknak borzongást, idősebbeknek jó szórakozást jelent az új Az.


(A regénynek 1990-ben már volt egy két részes TV adaptációja, és az idei mozi is számíthat második részre ugyanazon koncepció alapján: a második részben a felnőtt „lúzer klub” fog megküzdeni a rettegett bohóccal.)