Főkép

Sebastião Salgado korunk egyik legfontosabb fotográfusa, mind művészi értelemben, mind pedig annak fontosságában, amit képein elénk tár. A Műcsarnokban tegnap este nyíló tárlaton legutóbbi projektjéből, a Genesisből láthatunk számos fotót – ez a sorozat a Föld azon részét mutatja be, amely a modern civilizációtól szinte érintetlenül, a teremtés avagy az őskor óta mit sem változva létezik.

 

Ahogy Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója elmondta a sajtóbejáráson, manapság már közhely a környezetvédelem fontossága, szinte meg sem halljuk, ha ez szóba kerül, annyira elcsépelt téma, ám Salgado fotóin olyan erővel jelenik meg, hogy az üzenet a leginkább érdektelen nézőnek is átmegy. A bejáráson jelen volt Maria Laura da Rocha, Brazília nagykövet asszonya is, a kiállítás védnöke, aki azért is büszke honfitársára, Salgadora, mert a művész nem „csupán” fotóival tesz a környezetért, hanem Brazíliában helyreállított egy jókora, korábban esőerdővel benőtt, majd kivágott és sivatagosodásnak indult területet, mely ma újra a káprázatos és gazdag növény- és állatvilág menedéke.

 

A számos teremben megtekinthető kiállításon öt különféle földrajzi területen készült, lenyűgöző fotókat láthatunk: menedékek, déli földterületek, Afrika, Amazónia és Pantanal, valamint északi terek. A képek között épp úgy vannak Ansel Adams munkásságát idéző és azzal egyenértékű tájképek, mint fotók emberekről és állatokról. Számos képnél érezheti úgy a szemlélő, hogy a fotó alanya egyenest a szemébe, s azon keresztül a lelkébe néz. Egyszerre megrázó és gyönyörű élmény látni a törzsi jelvényeiket büszkén viselő, a mi civilizációnk számára vadidegen, velünk mégis rokon emberek portréját; felfedezni a humort, a mosolyt, az összekacsintást egy fóka képén; ráébredni, hogy a galápagosi gyíkféle mellső végtagja döbbenetes módon hasonlít az emberi kézre. Látni a pálmák közt boldogan ejtőző nőket, akik egy olyan földön élnek, ahova soha nem jutunk el; az északi sarkkör közelében élő férfit, szemében olyan titkokkal és tudással, amit talán csak ez a kép őriz meg a mi kultúránkban élőknek… Igen, épp ez ebben a kiállításban a megrázó, hogy mindez, amit itt látunk, eltűnőfélben van.

Salgado zsenialitását pedig nem csak az mutatja, hogy el tudott jutni ezekre a helyekre, ezekhez az emberekhez és lényekhez, és hogy le tudta őket fotózni. Hiszen bárki, a fotózáshoz mit sem értő akár, ha odakeveredne, ahol Salgado járt, egy mobiltelefonnal is olyasmit fotózna, ami egzotikus, izgalmas, érdekes a számunkra. Ám a helyek és élőlények lelkét, belső lényegét csak nagyon kevesen tudnák lefényképezni. Talán ez Salgado fotóinak a titka, ettől olyanok, hogy nem lehet őket anélkül nézni, hogy ne indítanák meg a nézőt, ne ébresztenének benne érzéseket, gondolatokat, vágyat arra, hogy tegyen ő is valamit a Földért, ahol élünk. De hogy miként csinál ilyen képeket, az a titok nem derül ki ebből a kiállításból – s mégis, úgy hiszem, ott van a válasz a szemünk előtt.

 

De a kiállítás alatt folyamatosan vetített film is segít ebben. A Föld sója című, Oscar-díjra is jelölt dokumentumfilmet Wim Wenders rendezte, Salgado fiával együtt. Ha a fotókból nem lenne nyilvánvaló, ebből végképp kiderül, hogy Salgado egy rendkívül érzékeny és bölcs ember, akinek olyan szeme, s mögötte olyan, figyelő elméje és lelke van, amelyek nélkül nem is lehetne ilyen fotókat készíteni. Ez egy felkavaró film, különösen a Migrations (Migrációk, 2000) című sorozat készítéséről szóló része miatt, mely már 17 éve rámutatott, milyen hatása van és lesz – többek között – a globális felmelegedésnek és a globalizációnak, és mely kis híján a sírba vitte Salgadót. Viszont azt is megérti általa a néző, hogy miért kezdett aztán a mester a fotózást is félretéve fatelepítésbe, és miért vette újra nyakába a világot, hogy bemutassa, mennyi csoda van még mindig a Földön.

A kiállításon kizárólag fekete-fehér fotókat láthatunk, Salgado nem is igen dolgozik színesben. Ez talán meglepő lehet az őserdők bemutatásánál, amikor még a lélek is vágyik a harsogó, csodás zöld látványra, ám a monokróm képek minden sallangtól, minden fölöstől mentesen, iszonyú élesen és kifejezően mutatják be mindazt, amit ábrázolnak, legyen az egy ember vagy épp egy táj arckifejezése. Salgadónál nem merül fel, hogy holmi hatásvadász szándékkal fotózna fekete-fehérben, neki ez alighanem inkább annak az eszköze, hogy még többet mutasson meg a lényegből – arról már nem ő tehet, hogy ezzel közben a nézőt is mélyebbre rántja a képbe. Mintha mindennek az őseredeti, esszenciális, öröktől való látványát kutatná és adná vissza.

 

Az egyik kedvenc jelenetem A Föld sójából az, amikor azt látjuk, hogy Salgado és egy vagy két segítője hogyan igyekszik közelebb jutni a fókákhoz. A jeges köveken fekve hengergőznek minél közelebb, igyekezve, hogy mégse lássák meg őket – mert az alkalmasint nemcsak a képet tenné tönkre, de a megzavart, felbőszült elefántfókák is könnyedén kárt tehetnének bennük. Az arcokról azonban nem sugárzik félelem, sokkal inkább az izgalom és a derű, hogy valami páratlant láthatnak és élhetnek át. Mi pedig november 12-ig elmehetünk a Műcsarnokba, és átvehetjük ezt az ajándékot, amit Salgado hozott nekünk.

A Genesis a Metamorphosis nevű kiállítás része, melyben két további kiállítás tekinthető meg. Olga Tobreluts orosz festőművésznő Új mitológia címmel kiállított, különös képein a modern kor és az ősi mítoszok szimbólumrendszere találkozik; Jozef Suchoža szlovák szobrász munkáit pedig a Határvidék című tárlaton láthatjuk, mely az útról szól, az egyedi ember illetve a kollektív emberiség útjáról. A három kiállítás együtt rendkívül erős üzenetet hordoz, és érdemes úgy készülni, hogy órákba telik majd végigjárni és alaposan megnézni – utána szóhoz jutni sem lesz egyszerű.