Timothy Zahn: Thrawn

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Timothy Zahn, aki a kilencvenes évek elején megírta a Thrawn-trilógiát, amely a megjelenése után szinte rögtön a rajongók egyik kedvenc Star Wars-sorozatává vált. Zahn könyvei, amellett, hogy amolyan nemhivatalos folytatásként szolgáltak az eredeti trilógiához, megismertették az olvasókkal Thrawn admirális figuráját is, az elképesztő taktikai és stratégiai érzékkel megáldott, chiss fajú harcost. Aztán amikor a Disney átvette a Star Wars jogokat, és a korábbi kánon helyett újat hoztak létre, sokan azt hittük, hogy örökre el kell búcsúznunk az admirálistól – egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a Star Wars: Lázadók (eredetileg: Rebels) animációs sorozatban újra fel fog tűnni. Innentől kezdve pedig már csak idő kérdése volt, hogy egy regény lapjain is újra találkozzunk vele...

Hogy ráadásul nem csupán mellékalakként, hanem egyesen címszereplőként üdvözölhetjük Thrawnt, az legalább annyira okot adott a bizakodásra, mint az, hogy újra Timothy Zahn az írója. Mégis, azért nem szabad elfeledni, hogy már a Lázadókban sem pont ugyanazt a Thrawnt láttuk, akit az eredeti trilógiában. Kedvenc admirálisunk továbbra is rendkívül okos, de ennek az érzékeltetése mintha nem lenne mindig zökkenőmentes, sőt, mintha a karakterén elvégeztek volna némi finomhangolást, hogy jobban illeszkedjen a Lázadók ifjúsági, lazább, könnyedebb stílusához. Thrawn közel sem olyan kreatívan zseniális, mint egykoron, vagy legalábbis a történet már nem segíti annyira – akárhogy legyen is, azt javaslom, hogy aki belekezd a könyvbe, az semmiképpen se számítson arra, hogy ugyanazt kapja, mint a trilógiában. Viszont, ha ezen túl tudjuk tenni magunkat, a Thrawn egészen kiváló szórakozás lehet.

Kezdjük a nyilvánvalóval: úgy érzem, Zahn még mindig a legjobb Star Wars-írók egyike. Hiába volt extrán nehéz feladata, még így is egy izgalmas pillanatokban bővelkedő, szerethető, érdekes karakterekkel teli, remek párbeszédekben gazdag könyvet alkotott, ami úgy is simán megragadhat, ha esetleg annyira nem nagy rajongója az ember a Star Wars univerzumnak. Épp magamon érzékelem, hogy újabban egyre kevesebb Star Wars-regényt olvasok, mert valahogy sokkal kevésbé tudnak felcsigázni, mint mondjuk öt-hat éve, ehhez képest a Thrawn nagyon hamar beszippantott, és remek élmény volt elmerülni a lapjai között. Nehéz persze komoly feszültségről vagy döbbenetes fordulatokról beszélni, ha egyszer ismerjük a történet végét, de még ezzel együtt sem sok kedvem volt letenni egy-egy fejezet végén, különösen, ha az tényleg az admirálisról szólt.

A Thrawnban ugyanis a címszereplő mellett komoly szerephez jut Arihnda Pryce, akit szintén a Lázadókból ismerhetünk. Mindkettejük esetében lényegében azt követhetjük végig, hogy miként kerülnek az animációs sorozatban megismert helyükre (Thrawn flottaadmirálisi rangra, Pryce pedig a Lothal kormányzójának pozíciójába), ami két ponton is komoly nehezítés lehetett Zahn számára, hogy élvezetes cselekményt írjon. Egyfelől azért, mert Thrawn messzemenőkig izgalmasabb figurának tűnik számomra, mint Pryce: a kék bőrű, vörösen világító szemű chiss esetében jóval több olyan pillanatot élhetünk át, amikor zseniális agyát, hihetetlen rendszerszemléletét vagy stratégiai érzékét kell használnia, míg Arihnda esetében inkább az ambícióin van a hangsúly, amelyek miatt semmitől sem riad vissza. A két szálat nem igazán éreztem kiegyensúlyozottnak vagy legalább egyformán erősnek – még amikor találkoznak, azok a jelenetek sem olyan katartikusak, mint várnánk, így pedig olykor elég feleslegesnek tűnik Pryce szerepeltetése.

De ez csak a kisebbik probléma, a nagyobbiknak az tűnt számomra, hogy túl nagy ugrásokban halad a cselekmény (ez egyébként szerintem legalább részben az előbbiből fakad). Inkább csak egy-egy eseményt ismerhetünk meg a megfelelő ranghoz vezető út minden szakaszából (Thrawn esetében: amikor hadnagy, amikor elkezd szolgálni, amikor százados vagy parancsnok lesz, stb.), ami így nagyon töredezetté teszi a történetet, nincs idő valóban érzékeltetni a karakterek jellemének változását. Mindez nem is Thrawn miatt zavaró, aki a cselekmény idejére határozott személyiséggel rendelkező felnőtt, hanem a regény szempontjából legalább ennyire fontos szárnysegédje, Eli Vanto esetében. Útja során őt nevelgeti, tanítja Thrawn, ami egy nagyon izgalmas és lehetőségekben bővelkedő folyamat is lehetne, de valahogy mégsem érzem azt, hogy kellő finomsággal lett volna ez kezelve, bár, nem tagadom, Eli így is az elmúlt időszak egyik kedvenc mellékszereplője lett.

Hogy ilyen korlátozások mellett is sikerült élvezetes, sőt, szórakoztató, olykor egészen lebilincselő regényt írnia Timothy Zahnnak, az mindenképp a tehetségének bizonyítéka. Nem állítom, hogy a Thrawn is olyan klasszikus lesz, mint az eredeti trilógia, de azt hiszem, nem is lenne igazságos ezt várni – annak is maximálisan örülhetünk, hogy egy újabb remek könyvvel gazdagodtunk. Tulajdonképpen minden benne van, amiért kíváncsiak lehetünk rá: érdekes taktikai fejtegetések (és persze összecsapások), megnyerő szereplők, nagy adagnyi olyan esemény, ami kielégíti a Thrawn zsenialitása iránti igényünket, erős párbeszédek, továbbá egy csipetnyi abból, hogy merre haladhat tovább a Star Wars univerzum a jövőben. Zahn ugyanis nagyon érdekes információ-morzsákat villantott fel, ami egyrészt lehetőséget ad a folytatásra (még ha a történet le is zárul a mostani regényben), másrészt pedig megmutatja, hogy mi történhet hosszú távon a Star Wars világával. Én nagyon kíváncsi lettem...