Főkép

Vijay Iyer korunk egyik olyan fiatal, zongorista nyelvújítója, aki erős akcentussal és sajátos dialektussal szól hozzánk minden egyes kísérletekor, most éppen szextetté bővítve egy zongora triót. Az eredmény vegyes: egyrészt rendkívül friss, másrészt roppant kényelmetlen, egy picit olyan, mint amikor egy koncertet nem élvezünk, mert valaki állandóan beszél hozzánk közben – mintha ezen a lemezen is az időnként túl trükkös megoldások nem engednék, hogy hozzáférjünk a mondandóhoz és igazi, zenei élményben legyen részünk.

 

Pedig alapvetően minden adott: a free világából érkező dobos, Tyshawn Sorey remek választás, mert a formák amolyan felszabadító motorja, izgalmasan perget, hullámzik, él tőle a muzsika. Stephan Crump bőgőn viszont időnként elveszik a mixben, és talán éppen a keverés teszi olyannyira homogénné a rengeteg hangszert, hogy nem jutunk levegőhöz és alkalomhoz, hogy visszaszóljunk a fülünkbe duruzsoló barátnak. Minden annyira egyben szól, és amikor megnézzük a belső borítót látjuk, hogy bizony a kiváló James A. Farber hangmérnök munkáját, most az ECM szellemi atyja, Manfred Eicher, valamint maga Vijay Iyer is segítette, pedig talán nem kellett volna.

 

De ha a hangképtől eltekintünk, akkor is hasonló benyomásokra teszünk szert, mert a tömbökben mozgó muzsika kevésbé képes tagoltan pulzálni, inkább minden csak úgy ömlik és zúdul, mintegy nyakunkba zuhan. Ehhez nyújt néha némi változatosságot, amikor Iyer a zongorától átül a Fender Rhodes-hoz és a funky-s „Nope” kompozíción egy egészen minimalista módon lazítja fel a ritmusokat, hogy utána az akusztikus zongorán tegyen ismét feszessé mindent, amolyan Lego lépésekben építkezve és tördelve szét a hangokat. A fúvós trió is elkezd improvizálni, de Graham Haynes (kürt), Steve Lehman (alt szaxofon) és Mark Shim (tenor szaxofon) együttese sokkal izgalmasabb, mint egyes szólóik – játékuk igaz szépsége és értéke kimerül abban a harmóniában, ami köztük és a zongora trió között van.

 

Az „End of the Tunnel” már egy experimentális zenébe hajló, rövid kis átvezetés egy hagyományosabb elemekből összerakott, zaklatott-zongora-struktúra felé a „Down to the Wire” kompozíción, ami talán Iyer szavainak zenei reprezentációja is egyben:

„Ahogyan a történelem íve előre és hátra hajlik, megmarad az a tény: a helyi és globális harcok az egyenlőségért, az igazságosságért és az alapvető emberi jogokért még messze vannak attól, hogy megszűnjenek. Reméljük, hogy a zenénk reflektálja ezt az igazságot, és egy olyan hasznos maradványt nyújt, ami talán túléli [ti. ezt az igazságot].”

 

 

Hogy pontosan mit is jelentsen egy igazságot túlélő maradvány, az nekem gondolatként éppen olyan zavaros, mint néha Iyer zenéje. De talán felfoghatjuk amolyan rekviemként ezt az albumot, mint ahogyan az afroamerikai költő, író és zenekritikus, Amiri Barakának ajánlott kompozíció is („For Amiri Baraka”) mintha egyben az említett, szüntelen emberi küzdelmeket siratná el, zongoratrióra csupaszítva a zenefolyamot. Akárhogyan is értelmezzük Iyer munkásságát, kétségtelen, hogy árad belőle az eredetiségre törekvő igyekezet.

 

Előadók:

Graham Haynes – kürt, jeladó trombita, electronics

Steve Lehman – alt szaxofon

Mark Shim – tenor szaxofon

Vijay Iyer – zongora, Fender Rhodes

Stephan Crump – bőgő

Tyshawn Sorey – dob

 

Elhangzó szerzemények:

1) Poles

2) Far from Over

3) Nope

4) End of the Tunnel

5) Down to the Wire

6) For Amiri Baraka

7) Into Action

8) Wake

9) Good ont he Ground

10) Threnody