Főkép

Anti-Flag koncertre menni mindig jó. Rengetegszer láttam már őket korábban, nagyrészt Szigetes bulikon, de borzasztóan kíváncsi voltam, hogy milyenek lehetnek egy valószínűleg a zenei stílusból adódóan hozzájuk jobban illő kisebb formátumú klubbulin. Nyilván a kisebb formátum itt csakis a színpad méretére értendő, mert Justin Sane és Chris#2 akkor is hatalmas szívvel nyomnák ezt az elfogadáson és emberségen alapuló dallamos punk muzsikát, ha öten csápolnának csak nekik a megboldogult csepeli Voodoo klubban. Az amúgy pittsburghi banda szövegei és mindenféle megnyilatkozásai természetesen tele vannak politikai üzenetekkel, háború- és imperializmus-ellenességgel, de a hangsúly mindig a pozitivitáson és az összefogáson van, így nem kell feltétlenül a legnagyobb social justice warriornak lenni ahhoz, hogy az ember egyetértsen a mondanivalóval. Viszont ugyanakkor azt is nehezen tudom elképzelni, hogy valaki a központi ideológia elfogadása nélkül élvezni tudja egy-egy bulijukat.

 

Szerencsére azért elég sokan voltak, akik befogadónak és elfogadónak vallják magukat ezekkel az üzenetekkel kapcsolatban, mert a Dürer egész istenesen megtelt a főzenekarra. Előtte az osztrák Astpai-t is végighallgattam tisztességgel, és egy kellően lelkes és szimpatikus bandát láttam, sajnos kevéssé emlékezetes dalokkal. Komolyan, egyetlen refrént nem tudok visszaidézni, pedig próbálkoztam elég sokáig. Mivel a szimpatikusságon kívül tehát sok jót nem tudok mondani, rosszat meg nem akarok, mert komolyan nagyon kedves srácoknak tűntek, így legyen annyi elég, hogy rá kéne még hallgatnom, mielőtt valaha is újra arra adnám a fejem, hogy Astpai bulira menjek.

 

Viszont az Anti-Flag esetében már nem csak a küzdőtér, de a hátsó sorok is szépen feltöltődtek, és pontban időben el is indult az őrület a „The Press Corpse”-ra. Justin Sane & co. pedig felszántották a színpadot, mégha egy kicsit fáradtnak is tűntek időnként, nemcsak hangban, de a mozgásuk miatt is. Kemény lehet azért egy ilyen turné, de nagy gond semmiképp nem volt, csak mivel korábban is sokszor láttam őket, feltűnt, hogy a gitárpörgetések nem olyan energikusak és gyakoriak, és Pat Thetic (aki Chris szerint a világ 15165-ik - vagy hanyadik - legjobb dobosa) is belassult időnként egy-egy tuka-tuka közben. De a szívük azért elvitte őket a setlist végéig, és simán lehet, hogy ez az egész fel se tűnt azoknak, akik mondjuk a moshpitben nyomták végig az ipart, vagy akár először látták a bandát élőben. Mert finomkodás az nem volt a nézőtéren, pörgött a circle pit végig, persze a pit szabályai itt hatványozottan érvényesek voltak: ha valaki elesik, felsegítjük, és mindig tisztelettel bánunk a másikkal. Nagyon jó érzés, hogy egy ilyen safe place-t tudnak teremteni a koncertjeiken, és az ember még a legnagyobb punktaréjos fazon mellett sem érzi magát életveszélyben. (Példát is vehetnének róluk a Sam France-hoz hasonló primadonnák - kis trivia, hogy a Foxygen ugyanezen az estén lépett fel a hajón, és ez a majom leállíttatta a koncertet, mert valaki feldobott egy műanyag poharat a színpadra. Okés, én se szeretem ha tökig sörös vagyok egy koncert végére, de azért valamennyi rugalmasságnak bele kéne férnie.) Az Anti-Flagen tehát végig ment a zúzás, de maximálisan ésszerű keretek között: a srácok-lányok táncolni meg mosholni akartak, nem kinyírni egymást.

 

És a talpalávaló alkalmas is volt erre, mert az Anti-Flag valóságos best-of műsorral érkezett erre a turnéra. Volt egy pár új dal is a novemberben megjelenő friss lemezről, de a műsor gerincét azért olyan tételek adták, mint a „Broken Bones”, a „Fuck Police Brutality”, a „1 Trillion Dollar$”, meg a „Die for the Government”. Két feldolgozás is befért a saját számok közé, ráadásul az egyértelműbb „Should I Stay or Should I Go” mellé a Chumbawamba „Tubthumping”-ját kaptuk meg, amin én nagyon jót vigyorogtam. Kicsit kötelező jelleggel volt kamu-levonulás, utána meg a nagy finálé „Brandenburg Gate”-tel (az egyik kedvencem), és már a közönségben doboló és éneklő zenekar mellett a „Drink Drank Punk” / „Power to the Peaceful” kettőssel, ami nagyjából ki is ütött a végére. Már korábban is írtam szerintem, hogy egyszer mindenkinek kötelező lenne elmenni egy Anti-Flag bulira, és ez a véleményem most sem változott. Sokat profitálna belőle az emberiség, ha többen éreznék át ezt a testvériség-feelinget (komolyan ennyi udvarias embert én még nem láttam koncerten), ami ilyen mértékű pozitív (!) agresszióval párosul. Sokszor katartikus, legtöbbször szívmelengető, mindig felemelő. Nagyjából így írható le az élmény, ami most kisebb helyszínen, talán egy picikét fáradtabban, de ugyanúgy feltöltött, mint a múltban akármelyik fellépésük. Legközelebb mondjuk akár a Kossuth téren is felléphetnének, aztán ki tudja, hátha...