Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 86.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Vieux Farka Touré: Samba (CD)

 

A lemez címe nem a brazil szambára utal, hanem Vieux Farka Touré másodszülött voltára, ugyanis szongai (songhay, songhai) nyelven ez másodikat jelent. Ez is fontos információ, de ennél lényegesebb, hogy Ali Farka Touré fiaként látta meg a napvilágot, egy sokgenerációs muzsikus család tagjaként. Apját az első afrikai blues gitárosnak tartják, és ezt a vonalat viszi tovább fia, csak menet közben az akusztikus gitárt lecserélte elektromosra.

 

Az idén áprilisban megjelent album zenéjében egyszerre van jelen a nyugat, a Jimi Hendrix ihlette gitározás és Afrika, azon belül Mali, de mindez csupán azt példázza, hogy Touré olyan környezetben nőtt fel, amelyben jelen volt mindkét világ, és ez a hatás most, a nyolcadik lemez táján ebben a formában jelentkezik. Mind a tíz nótában meghatározó a gitározás, azonban ennek ellenére jól hallható eltérés van az egyes szerzemények között, részben a közreműködő családtagoknak köszönhetően. Mindezen felül a stúdióba meghívtak vagy ötven embert közönségnek, így a felvételek hangulata, energiaáramlása valahol a stúdiózás és a koncertezés között félúton található, ami kifejezetten előnyére vált a Samba albumnak.

 

A zene nagyon változatosra sikeredett, van itt blues, funk, reggae és természetesen rock (ha már Hendrixet említettem) – valamint gitárszólók és hagyományos Mali alapok. Ilyen az egyik kedvencem, a „Samba Si Kairi”, amely egy népdal újragitározása, megtartva az eredeti dallamot, és kellő teret engedve Touré gitározásának, s nem utolsó sorban énekének. Igen, a gitár mellett énekel, nem is akárhogyan. Következő favoritom az „Ouaga”, mert olyan lazasággal hozzák össze a reggae muzsikát a helyi hangszerekkel, amire csak az igazán tehetségesek zenészek képesek. Harmadikként említem a „Homafau Wawa” szerzeményt, a virtuóz gitározás és a végtelenbe tartó ismétlődése miatt.

 

Úgy vélem, a Samba ragyogó fénnyel világítja meg nekünk, zenehallgatóknak az utat, amely a kortárs Mali világzenéhez vezet, s amelynek egyik meghatározó alakja nem más, mint a másodszülött Vieux Farka Touré.

 

Kinek ajánlom: Mali blues, sok elektromos gitárral, megvalósított újító szándékkal. Bárkinek nyugodt szívvel.

2015-ben megjelent album (Six Degrees Records).

Az előadó weboldala: http://www.vieuxfarkatoure.com/

 

 

 

Los Hijos De La Montaña: Los Hijos De La Montaña (CD)

 

Most egy kicsit meglepődtem, hiszen az idei (2017) Szigeten élőben láttam az Orkesta Mendoza együttes remek koncertjét, és álmomban sem gondoltam, hogy ilyen hamar újra találkozom a társulat névét adó zeneszerző-gitáros-énekessel, Sergio Mendozával. Márpedig pontosan ez történt, amikor ez az eredetileg 2015-ben megjelent album eljutott hozzám. A hangzatos név (A hegy gyermekei) két embert takar, megtámogatva pár vendégmuzsikussal, és persze fontos a producer, Steve Berlin személye, akit többek között a szerintem legendás Los Lobos együttes tagjaként lehet ismerős.

 

A duó másik tagja Luz Elena Mendoza, az Y La Bamba együttes énekesnője, és NEM rokona társának. Jogos a kérdés, ha mindkettőjüknek van saját zenekara, akkor vajon mi lehetett a céljuk ezzel a projekttel? Nem tudom, de nagyon sajnálnám ha nem lenne folytatás, mert amit ebben a tíz szerzeményben művelnek, az túl jó ahhoz, hogy itt vége legyen. Mivel a booklet nem jutott el hozzám, az nem derült ki számomra, hogy kik zenélnek a háttérben, de nagyon jól teszik a dolgukat, minden szám jól megkomponált, minden hang és hangszer a helyén van, a hangzás egyszerűen tökéletes. Legyen szó a kissé sötét hangulatú, vagy ha nappal hallgatom, akkor pusztán szomorkás „Amor De Lejos”-ról, vagy a mexikói zenefoszlányokat összegyúró „Compañera” címűről.

 

Nekem nagyon tetszik Luz Elena Mendoza hangja, kicsit mély fekvésű, viszont kiválóan alkalmas a legkülönfélébb érzelmek visszaadására, és erre egyaránt képes spanyol, valamint angol nyelven. Elsőként a „One Breath, One Soul” nótát ajánlom, részben mert egyedül ennek angol a szövege, másrészt meg miközben végig Luz dominál, egy versszak erejégi Sergio is lehetőséget kap az énekre, ami a szememben újra bizonyság arra, mennyire inspiráló kettejük találkozása, és tényleg igaza volt annak, aki azt mondta, hogy esetükben a két részből nem egy egész keletkezett, hanem annál jóval több. Az album legtáncosabb dalával folytatom: az „El Tamalito” bármikor képes a táncparkettre terelni az embereket, gitár, billentyű és rezesek kísérik Luz hol elhalkuló, hol felerősödő énekét. Harmadikként a cumbiát idéző „Lengua De Leon”-t említem, mert gyengém ez a stílus. Persze ez a duó nem éri be ennyivel, ezért hozzácsapnak némi ska-t, erőteljes szinti betétet, valamint egy csipet pszichedeliát. Videót sajnos nem találtam a lemezhez, így tessék a zenei csatornákon keresgélni. Megére, mert tényleg nagyon jó lett a Los Hijos De La Montaña.

 

Kinek ajánlom: Mexikói, tex-mex muzsika kiváló tálalásban, ezt is bárkinek, bármikor.

2015-ben megjelent album (Vacilando `68)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/Los-Hijos-de-La-Monta%C3%B1a-1433524263632050/

 

 

Frank London Glass House Orchestra: Astro-Hungarian Jewish Music (CD)

 

Ezt az albumot már kerülgetem egy ideje, bár bajban lennék, ha ennek meg kellene mondanom az okát. Azonban előbb-utóbb mindenre sor kerül, és amikor ez bekövetkezett, a teljes tudatlanság állapotában ültem le a számítógép elé. Miközben szólt a zene, a mellékelt adatlapot olvasgattam, és itt ért az első meglepetés, mert a trombitás Frank London az alábbi kérdéseket teszi fel kezdésként: „Mi lenne, ha a zsidó magyar néphagyomány akadálytalanul fennmarad napjainkig? Milyen lenne ma a hangzása? Milyen lenne holnap?”

 

Megpróbáltam értelmezni, hogy mégis mire gondolt, de aztán elkezdődött a második szám, és nagyjából minden a helyére került. A nyugis cimbalom, Szirtes Edina hangja és Frank London trombitája hallatán rájöttem, hogy itt gyakorlatilag az előbb említett két zenei hagyomány modernizálása folyik. A befogadás teljességéhez viszont nem árt az előbb említett két kultúra ismerete, de személyes tapasztalatom alapján a zene ennek hiányában is értelmezhető, élvezhető. Főként azok a részek tetszettek, amelyekben valamely közismert népdalt ültettek át kortárs környezetbe. Az együttes neve egyébként utalás a zsidók számára biztos menedéket jelentő Üvegházra (erről bővebben itt), viszont ezen túl nekem az jutott az eszembe róla, hogy olyan védett környezet, ahol a törékeny művészet képes kiteljesedni a maga szépségében.

 

A védett itt semmiképpen sem sterilt vagy mesterkéltet jelent, mert erről a muzsikáról sokminden elmondható, de az, hogy öncélú vagy talmi lenne, biztosan nem. A kísérleti jelzőt azonban mindenképpen megérdemli, ugyanis helyenként szakítanak a dallamokkal – például a „Técso Jewish tune #1” című szerzeményben – hogy jazzes improvizációval vagy egyszerűen kakofóniával egészítsék ki a jól ismert népdalt. Elsőre ez zavaró lehet, de többedik alkalom után inkább a muzsikusok kvalitásai és ötletei lesznek hangsúlyosak, nem pedig a látszólag kusza hangok. A tempó-, hangulat- és egyéb váltakozások jellemzőek az egész albumra, vagy említhetem a dobos Yonadav Halevy játékát is, ami első hallásra szinte kilóg az ismerős környezetből (Astro Hungarian Suite Pt2), de valójában csak ellenpontot képez, illetve a ritmust teszi hangsúlyossá. Azonban pont az ilyen elsőre szokatlan, már-már zavaró megoldásoktól válik újszerűvé – és cseppet sem érzem túlzásnak –, érdekessé, izgalmassá ez a muzsika. A nyolc zenész valóban megcsinálta a programindító elképzelést, és sikerrel modernizálták az ismerős, és mára sajnos elcsépelt dalokat. Ehhez szerintem szükség volt, hogy magyar és külhoni egyaránt legyen közöttük, s nem utolsó sorban arra, hogy mindenki ennyire mestere legyen hangszerének.

 

Kinek ajánlom: magyar, zsidó és jazz elemek kerülnek egymás mellé, hogy a lemeznyi kísérletezés eredményeként valami érdekesen új keletkezzen. Mindenkinek ajánlott.

A 2017-ben megjelent album (Piranha Records).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/theglasshouseproject/