Főkép

Akárhonnan nézem, a meló mellett Szigetre járás azért benne volt a top 5 legrosszabb ötletemben az elmúlt pár évből, mert bármennyire is szerettem volna rengeteg helyszínen ott lenni az utolsó napon, végül csak pár valósult meg belőle, a többinek meg átvette a helyét a fröccsfaluban hupákolás az alvásmegvonás meg a szokásos Sziget-betegség miatt.

De még ezek sem gátolhattak meg abban, hogy megnézzem az angol énekesnő, Birdy buliját, bár itt a buli szót erősen idézőjelbe kell tenni, Birdyre ugyanis sokkal inkább jellemzőek az intim és törékeny hangulatok, mint a Nagyszínpados dajdajozás (arról majd később). Viszont ezeket a hangulatok ezen az óriási területen is meg tudta teremteni, annak ellenére, hogy időnként elveszni látszott a hatalmas térben zongorája mögött. Birdy ugyanabból a jellemzően angolszász énekes-alomból származik, amiből Kate Bush, Florence Welch és Joanna Newsom - mindegyiküket furcsa mítosz és köd lengi körbe, miközben zenélnek, és valami éteri szépség  árad a hangjukból. Birdy pedig rögtön már a második dallal, a "People Help the People" feldolgozással magához húzta közönségét, és teljesen elmerített minket a saját világában.

 

Annak ellenére, hogy a koncert első felét a zongora mögött töltötte, a hangjával is bőven lekötötte a figyelmet (a jellemzően túlsúyban lévő lassabb számok ellenére is), és jól is esett egy kicsit az utolsó nap már, hogy nem volt villogó lézershow meg parasztvakítás a színpadon. A zenészei is jócskán a háttérbe húzódva, de nagyon szépen tették a dolgukat, külön öröm volt Charlotte Hatherleyt látni gitáros/vokalistaként, bár remélem, hogy a sok session-zenészkedés mellett hamarosan az új szólóalbumára is ráfekszik. Birdy tehát nagyon szép pillanatokat teremtett megfáradt közönségének, akár a The Naked and the Famous "Young Blood" feldogozással, akár a "Running Up That Hill" behozásával vagy a The National "Terrible Love"-jával. Én is, mint mindenki, a "Skinny Love"-ot vártam persze legjobban, és nagyon meg is hatódtam tőle - ez nagyjából az egyik kedvenc dalom ever, ott van a "Karma Police" és az "In the Aeroplane Over the Sea" mellett, és Birdy annyira finoman és más energiákkal nyúl hozzá, mint amilyen a Bon Iver eredeti, hogy kis túlzással olyan érzés, mintha egy másik, de közel olyan jó dalt hallgatnánk. Egyetlen tragédiája Birdynek, hogy mivel főként a feldolgozásai tették híressé, így a saját szerzeményeit nem ismerik annyira sokan, de, ha őszinte akarok lenni, valójában nem is annyira jók, mint azok a tényleg csúcsslágerek, amiket cover verzióban játszik. 

Birdyt követően a legközelebbi biztos célom az Interpol (részemről) záróbulija volt éjfél körül, úgyhogy volt időm egy kicsit felfedezni más színpadokat is, és az este során láttam érdekes dolgokat (például később a Leningrad nevű ska/punk bandát, akik kicsit olyanok voltak, mint egy orosz Ska-P, és akikről nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy nagyon jók vagy nagyon rosszak), de végül csak visszatértem a Nagyszínpadhoz, hogy belehallgassak az Alt-J-be, és tulajdonképpen nagyon tetszett, ami ott ment. Csak pillanatokat meg foszlányokat csíptem el belőle, de legközelebb biztos, hogy végig is hallgatom őket, mert húzósnak, kellemesen bólogatósnak és zeneileg nagyon intelligensnek tűntek, ami a későbbiekről sajnos már nem mondható el.

Mert, hát persze az ember kíváncsi az end showra, én is szeretem, ha látványos vizuállal szórakoztatnak, van tűz meg lézer meg táncos majmocskák meg minden. DE! Ezt a színtű alpári izzadtságszagú kellemetlenkedést, ami a színpadon ment end show címén, pontosan három számig bírtam. Úgy éreztem magam mint a Nádas diszkóban valami retro Supra Hits partyn, csak itt minden nagyobb, hangosabb és drágább volt. A művészurak kommunikációja kimerült a közönségénekeltetés, fényrúd (vagy mi a pék) lengetés és integetés szentháromságában, és olyan számokat mixeltek, amiknél még tényleg az is jobb lett volna, ha az Eastfestes szomorú szettje után még egyszer megpróbálkoztak volna a szervezők Dj Tőtöttcigivel meg a Fekete-tenger Kifehérítős Mixével. És basszus én bírom a prosztó EDM-et, életem egyik legjobb koncertje meg a két évvel ezelőtti Skrillex volt a Szigeten, de azért ne csináljunk már Krisztusból bohócot tényleg: ez az endshow a vecsési csalamádéfesztivál egyik hitványabb záróműsorával ért csak fel zenei színvonalban kb. és őszintén meglepett, hogy volt, aki tényleg komolyan élvezte.

Na, de elég a ventelésből, mert a késői kezdés ellenére az est főműsorszáma még hátra volt. Az Interpol eléggé korszakos banda, a magnum opus Turn on the Bright Lights pedig pontosan 15 éve jött ki (elképesztő amúgy), ennek örömére pedig az idei turné minden állomásán az elejétől a végéig lenyomják. Előtte volt pár beetetős dal az újabb lemezekről (köztük a remek "All the Rage Back Home" és a "Not Even Jail"), de aztán tényleg belecsaptak az "Untitled"-be, és elindult a nosztalgiavonat. Az Interpol ugyanis nagyon erős és pontos képet ad a kétezres évek elejének poszt-9/11-es városi hangulatáról: szikár és nyers, robotikus ritmusokkal, csilingelő gitárokkal szólnak a dalok érzelmi kiüresedésről és eltávolodásról, bizalmatlanságról és fájdalomról. De mégis szépen, intimen, miniatűr katarzisokkal koronázva.

 

És mintha az elmúlt 15 év nem is lett volna. Paul Banks hangja ugyanolyan fájdalmasan szenvtelen, mint volt, és a drága sötét öltönyök ugyanazt az urban decay hangulatot árasztják, amibe az Interpol olyan szívesen feledkezik bele. A Turn on the Bright Lightsnak mára tényleg szinte minden dala klasszikus, de én az egyértelműbb slágerek ("NYC", "PDA", "Obstacle 1-2") mellett a kedvenc "Stella Was a Diver and She Was Always Down"-nak örültem a legjobban, kész is lettem a végére rendesen. Teljesen hibátlan műsorral készült az Interpol erre az estére, bár egy hibátlan lemezzel nehéz lett volna mellélőni. Remélem az idén szintén jubiláló Our Love to Admire-rel is lőnek majd egy ilyen turnékört, mert azt a lemezt, ha lehet, még jobban szeretem tőlük. 

A buli végeztével pedig nem maradt hátra más, csak elköszönni a Szigettől, ami bár idén valóban kissé gyengébbre sikerült (ami a 25 éves évforduló tekintetében szomorú), de azért csak az életem része több mint tíz éve, nagyon sokat köszönhetek neki, így egyszerűen nem tudom nem szeretni. Úgyhogy egy jó nagy, de szükséges közhellyel fejezem be: jövőre ugyanitt!