Főkép

Annak, aki még sosem járt Sziget Fesztiválon, úgy tudnám leírni a rendezvény lényegét, hogy olyan, mint egy jól sikerült Falunap – pár lényeges eltéréssel. Az egyik fontos különbség, hogy ez bizony egy egész álló hétig tart. A másik pedig az, hogy valamiért kitiltották a nyugdíjasokat a szigetről – ez persze csúsztatás, hiszen mindenki előtt szabad a belépés a megfelelő díjazás ellenében, csak a látogatók 98 százaléka (személyes becslés alapján) 35 év alatti. A hasonlóságok közé tartozik, hogy itt is van minden, mint a búcsúban (ami tudom, nem egészen olyan, mint a Falunap), és ez alatt nem csupán az ennivalóra gondolok, amiből olyan széles választék áll rendelkezésre, hogy talán a Főzdefeszten sem. Egyedül szusibárt éa nyársra húzott ökröt nem láttam, de ezen kívül ránézésre mindent lehetett kapni. Italban valamivel szegényebb kínálat várta a szomjazókat, viszont ezeket legalább egyenárban adták. Ezen kívül láttam standokat, ahol szoknyát, nadrágot, kendőt árultak, máshol arcfestés és hajfonás várta a vállalkozóbb kedvű vagy pusztán pénzesebb szigetlakókat – a teljes palettát nem tudom felsorolni, mert időhiány miatt csak másfél óra jutott a nézelődésre, és ez idő alatt talán a negyedét sikerült bejárnom a területnek.

 

A Sziget azért más, mint egy szabvány koncert-koncert hátán fesztivál, mert ez bizony összművészeti megmozdulás, ahol lehet, hogy a nagyszínpad előtt mulatnak a legtöbben, de ezzel párhuzamosan rengeteg egyéb program közül választhat a kíváncsi néző. Sőt, az élet jóval korábban elkezdődik a szigeten, hiszen a koncertek csak délután 4 körül kezdődnek, ezek a „kiegészítő” események meg már déltől látogathatóak, így aztán, akit nem vonzanak a zenészek, az minden további nélkül egész napra talál magának néznivalót. Erről szintén nem tudok bővebben mit mondani, mert időhiány miatt csak egy jelmezes próbát és egy alkalmi utcai előadásba néztünk bele, ahol a szigetlakók a fejhallgatón kapott utasításoknak megfelelően mozogtak, és ebből egyfajta modern balett kerekedett, rengeteg futással, akcióval – érdekes volt. No meg a német utcazenész is szórakoztató látványosságnak bizonyult. Ez valóban összművészeti fesztivál.

 

 

Eredetileg nem terveztem látogatást az idei Szigetre, amikor aztán mégis adódott rá lehetőség, akkor némileg gondot okozott a megfelelő nap kiválasztása. Egyrészt szabadságot nem kívántam erre áldozni (így jár az, aki idős fejjel Szigetel), másrészt mivel az utóbbi másfél évben zenefogyasztást illetően a világzenére helyeztem a hangsúlyt, érthető módon kiemelten ezt a kínálatot szemléztem. Hosszas mérlegelés után a vasárnap tűnt optimális választásnak, mert erre a napra három olyan fellépés jutott, amiért érdemesnek gondoltam a város másik végéből kimozdulni. A többi napra is jutott érdekes koncert, de csak egy, max kettő, így mennyiségi alapon a vasárnap lett a nyerő.

 

Az elsőnek kiszemelt török Gaye Su Akyol kapcsán barátom előzetesen megkérdezte, mégis mire számítson: török melódiák keverednek nyugati rockzenével, némi alter beütéssel – válaszoltam. Azt már kifelejtettem a felsorolásból, hogy mindezeken felül biztosan találkozni fog az előadás alatt némi pszichedelikus rockkal. A koncerten azt kaptam, amit vártam, szóval maximálisan elégedett vagyok, hiszen mind a zene, mind az színpadi műsor remek volt. Valamint valahányszor megláttam az énekesnő arcát – és erre gyakran sor került, hiszen szokás szerint az első sorban álltam –, mindig Björk jutott az eszembe róla. Csak kicsit más a hangja, és más zenét játszik, de ezzel a frizurával, sminkkel tényleg nagyon hasonlított az izlandi énekesnőre. A zenekar hallhatóan és láthatóan profin játszott, ha úgy hozta kedvük – gondolok itt például az utolsó számra –, akkor olyan révülést, elvarázsolást produkáltak, amitől tátva maradt a szám. Meglepett, hogy a helyenként politikus szövegeket a vártnál nagyobb létszámú közönség egy része kívülről fújta, pedig előzetesen komoly összeget tettem volna arra, hogy legfeljebb tucatnyian ismerjük a Hologram İmparatorluğu lemez anyagát.

 

 

Az átszerelési szünetben némi folyadék után néztem, és a közelben található, egyetlen forintalapú vendéglátóipari helyiségbe mentem (a többi helyen csak kártyát fogadtak el). Fura volt, hogy itt a helyi átlagnál jóval több magyar beszédet hallok, mert máshol azért érezhetően többségben voltak a külföldiek, de ez ugye senkinek nem okoz meglepetést, az viszont már igen, hogy milyen távoli nemzetek lobogóival találkoztam a koncertek alatt, többek között brazil és chilei jött szembe. A hangulatot a zenén és az egyéb látnivalókon kívül sokaknál a megfelelő alkoholtartalmú italok fogyasztása biztosította. Ezen a téren a sör volt a sláger, de a jelek szerint a szigetesek tudják mennyi az optimális fogyasztásuk, mert részeg, magatehetetlen vagy randalírozó embert nem láttam. Az utolsó falatok alatt hallom ám, hogy a megszokott alapzaj fölé bekúszik valami ismerős muzsika, így sietősen trappoltam vissza a világzenei színpadhoz, ahol már az Orkesta Mendoza muzsikált.

 

Hajdanvolt ifjúkorom egyik hűha pillanatát okozta a Los Lobos harmadik albuma, a How Will the Wolf Survive?, mert olyan Tex-Mex zene volt rajta, amihez foghatót korábban még sosem hallottam, lazaság, energia, latinos dallamok egybegyúrva. Az Orkesta Mendoza Arizonából érkezett, és a szememben ezt a vonulatot viszik tovább, csak sokkal többet merítenek a mexikói zenéből. Legnagyobb élményt az énekes, a mexikói Salvador Duran okozta, a hangja fenomenális, az előadásmódja, a mozdulatai úgyszintén – már csak miatta érdemes volt odaállni az első sorba. No meg a fantasztikus bulizene miatt, cseppet sem érzem túlzásnak, hogy megőrjítették a közönséget. Mindenkit éneklésre és táncolásra késztettek, az egyik csúcspontnál a nézők többsége sorban állva kongát táncolt. Egyedül azt sajnáltam, hogy Salvador Duran csörgő-zörgő hangszereit igen, viszont a stomp boxos táncát már nem lehetett hallani. Sergio Mendoza gitáros-zeneszerző széles mosollyal vezényelte le a jobbára spanyol nyelvű a koncertet. Igaz csak két rézfúvós van az együttesben, de olyan hangulatot teremtettek, amit korábban jobbára csak a balkáni rezesbandáknál tapasztaltam. A másik felfedezésem, hogy akárcsak az afrikai muzsikusok, az Orkesta Mendoza is képes a végtelenségig játszani egy dallamot, de ez náluk sem válik unalmassá, csak állandósítja a jókedvet. A ¡Vamos A Guarachar! című nagylemezről ismerős számok sorjáztak szépen egymás után, és a koncert alatt minden muzsikus bizonyította tehetségét, kezdve a dobostól és zárva a sort a harmonikás-billentyűs-harsonással. Azok a tempóváltások, azok a vokálok, az a vitalitás, a színpadról áradó a féktelen jókedv alaposan feladta a leckét a következő fellépőnek.

 

 

Amit nemes egyszerűséggel kihagytam, és helyette inkább jártam egyet a környéken. A nagyszínpadnál újfent meggyőződtem arról, hogy ez nem az én muzsikám, hiába élvezte több tízezer ember, simán elment mellettem. Viszont eszembe jutott még egy eltérés az átlag falunaphoz képest: akárcsak a Mondoconokon, itt sem hiányoztak a beöltözött emberkék. Találkoztam Hulkkal, Pókemberrel, a komplett Tini mutáns teknőscsapattal amint Aprilt kerülgették, és még számos karakterrel, akiket fel sem ismertem.

 

Okulva a korábbiakból, időben visszamentem a világzenei színpadhoz, nehogy elmulasszam a Chico Trujillo elejét. Kezdésként tíz muzsikus sétált fel a színpadra, és ránézésre mindegyik egyéniségnek, mindegyik őrült fazonnak nézett ki. Elöljáróban kijelentem, hogy roppant hálás vagyok a közvetlen közelemben (első sor, mi más) tartózkodó külföldieknek, mert így átélhettem – még ha csak bő óra erejéig – a latin fieszta hangulatát. Így kell lazán bulizni, egyik kézben pohár, másikban szivar, hozzá derékig érő rasta fizura, és miközben táncol meg énekel, teli torokból kommunikál a zenészekkel. Vagy chilei zászlót lengetve bíztatja a színpadon állókat a még gyorsabb, hangosabb, vidámabb, akármibb muzsikára. Itt már három rezes állt velünk szemben, szóval ha a Mendoza fantasztikus volt, akkor az, amit ők műveltek, egyenesen észvesztő, és ez igaz a teljes társulatra.  Hangom még másnap is csak nyomokban volt, a lábam sajgásáról nem beszélve – de bőven megérte. Egy biztos, többet nem indulok el latin koncertre a fehér kendőm nélkül, nem mondom azt, hogy csupasznak éreztem magam nélküle, a hiányát viszont végig éreztem, mert már értem, mennyire alkalmas az aktuális hangulat kifejezésére. A program egyfajta best of lehetett, amibe gitárszólótól kezdve az elszállós betétekig minden belefért. Dobszóló, helycsere, pánsíp pikulával kiegészítve, reppelő énekes, férfikórus, amit csak kívánni lehet. Ezeknek az embereknek nem a vérükben, de minimum a sejtjeikben van a zene, és mosolyognak, ha hangszer kerül a kezükbe. De nem csak cumbia szólt náluk, hanem bizony előkerült a pszichedelia, időnként elborul irányba terelték a muzsikát (szigorúan a fiesta keretein belül), és csak dicsérni tudom őket, hogy a rengeteg tempóváltást ilyen profin megvalósították. Ezt annyira rafináltan, trükkösen csinálták, hogy a táncoló észre sem vette, hogy hoppá, már egész más a tempó, mint korábban. Muszáj lesz legalább egy lemezt meghallgatnom tőlük.

 

 

Ezen csúcspont után úgy éreztem, eljött az idő, amikor ideje befejeznem a napot, így zenével feltöltekezve távoztam a 25. Szigetről.