Főkép

Érdekes érzés, amikor az ember egy koncertterembe lépve teljesen más világba kerül, mert annyira megcsapja már első pillanatban is az atmoszféra, hogy elfelejti a kint tomboló nyarat (ami ezen a napon szerencsére kicsit kevésbé tombolt), a várost, amiben él, az embereket, a problémákat, mindent. A Wolves in the Throne Room zenéje egyébként is az a reptetős, utaztatós fajta, ami tényleg csak abban az esetben működik, ha ki tudja szakítani a hallgatót közvetlen környezetéből és élethelyzetéből, és be tudja rántani abba a világba, amiből született. És ezen az estén én tényleg így éreztem magam, mintha alászálltam volna a hegy gyomrába, hogy valami ősivel, valami zsigerien elemivel találkozzak.

 

Már rögtön az első banda segített hangulatba kerülni: a Sinister Haze-ről korábban sosem hallottam, de, mint kiderült, ez is a Windhand/Cough vonzásába tartozó kisebb és újabb banda, mivel a Cough háromnegyede ugyanúgy tagja ennek a zenekarnak is, csak a szintetizátorokat itt hegedű egészíti ki, és ők csakis tiszta énekkel operálnak. A leírásban klasszikus doom metal szerepelt a műfaji megnevezésüknél, de doomot én maximum a hangulatban fedeztem fel az esetükben. A dobok csak a rövidke koncert felénél csatlakoztak, addig ugyanis csakis pasztorálszerű, torzítatlan gitárokat, a már említett hegedűt, és némi basszusalapot hallhattunk. Az egész engem valamiért (lehet, hogy a vonóshangszer miatt) nagyon emlékeztetett a korai, de már dallamos My Dying Bride-ra: ők tudtak ennyire bánatos, mégis magasztos dalokat írni ilyen egyszerű zenei eszközökkel. De a dobok becsatlakozása után sem mentek át zúzdába: a gitár végig megmaradt a dallamos alapozásnál és a hangulatfestésnél, és csak egyszer-kétszer értek el nagyobb csúcspontokat a zenéjükkel. Összességében nagyon kellemes meglepetés volt a Sinister Haze, ami, ahogy már említettem, kiválóan alapozta meg a későbbieket.

  

Állítólag a Windhand oldalhajtásaként létrejött Cough-ot azért alapították meg a banda tagjai, hogy a lehető legsúlyosabb zenét hozzák létre. Nos, szerintem ez azért nem sikerült nekik maradéktalanul, a hasonló műfajban utazó Church of Misery még így is köröket ver rájuk ilyen tekintetben, de ők már valóban a súlyos és lassan, fájdalmasan menetelős doom vonulatba tartoznak. Némileg szerencsétlenül indult a szettjük, mert a basszuserősítő megmakacsolta magát, és nem akart működni, de a kellemetlenség felett érzett düh utána még jót is tett a koncertnek, mert egyből teljes erőből kezdtek bele a nyitódalukba. Nekem a bulijuk felénél egy kicsit már kezdett sok lenni a némileg céltalan súly és vontatott menetelés, de lehet, hogy valaki épp ezt bírja ebben a fajta muzsikában. Nincs azzal gond, ha valaki komolyan veszi a doom metalt, de a Cough élő teljesítménye alapján én nem mindig éreztem, hogy a dalok tartanának valahová. Igazából akkor látszott leginkább élettelinek (vagy mit lehet mondani egy doom zenekar esetében) a banda, amikor kissé groove-osabb, rockosabb témákkal bolondították meg a középrészeket, mert ezekből a váltások is mindig zseniálisak voltak vissza az ólomlábakon mozgó riffekbe. Király volt a Cough, félreértés ne essék, de nagyjából a felétől azért már embert próbáló volt hallgatni.

 

  

Mivel nem is akartam, hogy a fejem nagyon megteljen ezzel a szívemtől kicsit távolabb álló muzsikával, így a Cough végét már hátulról hallgattam csak, hogy aztán a főbandára ismét megtisztult aggyal jöhessek vissza. Bár valószínűleg a Wolves in the Throne Room akkor is megtisztított volna, ha előtte két órán keresztül csak frenchcore-t hallgatok maximum hangerőn. Már rögtön a koncert elején azzal furcsán erdőszagú füstölővel sikerült olyan atmoszférát teremteni, hogy ha az ember becsukta a szemét, rögtön hatalmas, vastagtörzsű fák között találta magát valamikor a civilizáció hajnalán, amikor az ember és a természet még egymással szimbiózisban létezett. Valami nagyon mélyre nyúló, a gyíkagyat bizsergető ösztönhelyről jön a WitTR muzsikája, amiben persze nagy szerepe van a szinte már transzba vivő, örvénylően repetitív és black metalosan tremolós riffeknek, a szinte folyamatos szintiszőnyegnek, ami sosem válik műanyaggá, mindig csak a háttérben bújik és ágyaz meg a gitároknak, és a károgós, de mégsem baljós éneknek.

 

A ködbe vesző fenyvesek mélyéről jön a zene, de nem ránt soha sötétségbe, csak segít spirálszerűen alászállni múltunkba és kollektív tudatalattinkba - és hagy is időt bőven felfedezni azt, amit magunkkal hoztunk a bálna gyomrába, mivel a dalok meglehetősen kifejtősek, ezt is bizonyítja a mindössze hatdalos, de mégis másfél órás setlist. Ami természetesen a katartikus, és az életfa valamennyi ágán végigkísérő „I Will Lay Down My Bones Among the Rocks and Roots”-szal ért véget, tökéletesen, minden hiba és a felőli kétség nélkül, hogy a Wolves in the Throne Room egy ritkán elért zenei magasságban létezik, nagyjából ott, ahol a „szent zaj” másik hasonló képviselője, a japán Mono. Élményszámba ment ez a buli, zenei alkímia volt, aminek során saját magunkba alászállva hozhattuk fel a titkos belső tóból a kincset, a titkos belső tóból az aranyat.