Főkép

Személy szerint nem panaszkodok, mióta az Agave Könyvek és a Fumax is elkezdett rendszeresen foglalkozni az irodalom sötétebb oldalával, és sorban jönnek tőlük a jobbnál jobb horror és thriller regények. Olyan, nálunk ismeretlennek számító szerzőket hoztak be az elmúlt nagyjából két évben a köztudatba, mint Paul Tremblay, Josh Malerman, Blake Crouch vagy éppen közülük személyes kedvencem, Nick Cutter. Mostani írásommal talán sikerül megvilágítanom, mivel is nyert meg magának.

 

A nagyívű történet 1980-ban indul, amikor három sikeres, szinte már természetfeletti képességekkel rendelkező bérgyilkos elindul, hogy megkeresse egyikük gyermekét, akit valaki elrabolt az otthonából. Utazásuk – tudják ezt pontosan – abba a rengetegbe vezet vissza, ahol tizenöt évvel ezelőtt egy szörnyű találkozást sikerült épphogy túlélniük, kétség kívül olyat, ami örökre megváltoztatta mindannyiuk életét. 1965-ben ugyanis egy kis vallási szekta fészkelte be magát az új-mexikói erdőségbe, karizmatikus vezetőjükkel egyetemben, aki azonban hangzatos szólamai ellenére már rég nem az Úr követője – már ha valaha is az volt.

 

A horror irodalom ágas-bogas képzeletbeli fájának számos ága van, és a közös tő – a borzongatni vágyás – miatt igen sok az átfedés is az al-zsánerek közt. Lehet kiemelkedő mű az is, amiben a rémületkeltés eszközében semmi természetfeletti nincs (például egy sorozatgyilkos), éppúgy, mint ahogy egy olyan is, amiben semmi olyasmi nem történik, ami tudományos (bármilyen tudomány) módszerekkel magyarázható lenne. Ez csak a legalapvetőbb, legegyszerűbb példa, amivel persze nem mondtam újat. A lényeg, hogy mindenkinek megvannak a kedvenc kliséi, amik ha hiányoznak, akkor már megy is kicsit a szájhúzogatás. (Ha pedig a műben túl sok van az ismerős klisékből, akkor meg persze azért indul meg erősen a „pontlevonogatás”… Na de hát senki nem mondta, hogy az írás könnyű mesterség, a rajongói igényeknek nem egyszerű eleget tenni.) Nick Cutter véletlenül ezt találta el. Pont úgy ír – és arról –, ahogy és arról, amit én a legjobban preferálok ebben a zsánerben.

 

Kezdésnek rögtön adott az egyszerű, sallangoktól – és főleg kifacsart álomjelenetektől, bizarr látomásoktól (ezek a nemeziseim) – szinte teljesen mentes, mondhatni földhözragadt mesélői stílus, ami az első pillanattól beránt, hogy a végéig ne is eresszen el. (A’la Stephen King.) A spártaian egyszerű szöveg nem jelenti azt, hogy unatkoznánk rajta bárhol, csak annyit, hogy az idősík váltakozások ellenére is könnyen olvasható, érthető minden. A regény végül is emiatt akár egy könnyed, pihentető szórakozásnak is kifejezetten kiváló… már, ha vannak olyanok, akik a strandon akarnának horrort olvasni, nem éjjel a sötét szobában – ehhez kifejezetten egy sűrű erdőt ajánlok –, gyertyafénynél. Az írói leleményt jelen esetben nem ott találjuk tehát, hogy a szerző a történet eseményeit vagy a gonosz erők természetét csavaros álruhába öltöztette, és úgy prezentálta, hogy az olvasók fele még évek múlva is arról vitatkozzon, hogy mi is történt végül a könyvben. Nem, jelen esetben a micsoda mellékes, vagy akár rögtön meg is magyarázott, igazából nem is rejtélyes, bár persze épp ésszel azért nehezen elfogadható illetve felfogható.

 

Az írói lelemény most abban áll, ahogy képes volt a kristálytiszta, és ezért gyomorforgató képek során keresztül elmesélni az eseményeket. Olyan történetet állítani össze belőlük, ami, már ha elfogadjuk a természetfeletti erők létét, logikai következetlenségektől sem hemzseg, emellett pedig a felkavaró, kifejezetten sokszor undorítóan naturális, vérgőzösen izgalmas, magas oktánszámon pörgő és még a legnagyobb (természetfeletti) horror rákfenén – mikor kiderül, mi az a névtelen iszonyat, ami a háttérben áll, általában gagyi lesz az egész – sem vérzik el. (Nagyon.)

 

A végig élvezetes prózához csatlakozik a kiváló főszereplőgárda, akik közül egyik sem mondható igazából jó embernek, épp ellenkezőleg, mégis, valahogy ösztönösen a jó oldalra sodródnak abban az ősi csatában, ami a jó és a gonosz erői közt dúl, mióta csak ember él a földön. A hét mesterlövész után szabadon, most a három bérgyilkos áll össze, hogy igazságot szolgáltasson a túl naiv, megcsalatott szektatagok számára. A három alak megfelelően kidolgozott, háttértörténetük ismeretében motivációjuk, cselekedeteik világosak, még ha a köztük lévő feszültségek miatt olykor változnak is. Kissé persze klisés alakok ők, ahogy emberi ellenfelükre is illik ez a megállapítás, de a természetfeletti főszál náluk úgyis sokkal egyedibb, nem hiszem tehát, hogy bárki is fennakadna majd a karakterek kidolgozottságán. A könyv szerencsére anélkül is elég vaskos, hogy a hányatott sorsú gyermekkor sokszor említésre kerülne.

 

Már a Mélység is ígéretes kezdet volt, de azt a szememben még kicsit „lerontotta” a regény végén a túl sok szürreális jelenet, ám ezek később szinte teljesen eltűntek, A falka már olyan stílusban íródott, ami után valóban nem túlzás kijelentenünk, hogy a szerző Stephen King irodalmi örököseinek egyike. A szekta ennek a jelenleg négy (horror) könyvből álló szerzői termésnek a megkoronázása, tulajdonképpen tökéletes rémregény az elejétől a végéig, amit – meglepő módon – a könyvben található illusztrációk is csak még jobbá tettek. Ebből a történetből kérek egy filmet, de gyorsan! Az Agave Könyveknek pedig személy szerint nagyon köszönöm, hogy a Mélység elég hűvösnek tűnő olvasói fogadtatása miatt sem hátráltak ki a kanadai szerző műveinek kiadása mögül, hanem épp ellenkezőleg, A szekta gyakorlatilag egyszerre jelent meg itthon és külföldön. Most már csak az első regényét, a 2015-ben megjelent The Acolyte-ot várjuk.