Főkép

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy megérte várni erre a bizonyos második kötetre. A Pengék városa egészen egyszerűen egy remek fantasy regény – nem csupán a Lépcsők városához képest, vagy úgy általában Bennett korábbi munkásságához mérve, hanem egyáltalán. Mostanra lettem biztos abban, amit egészen eddig csak sejteni lehetett, miszerint Bennett bizony zseniális. A Pengék városát olvasva meggyőződésemmé vált, hogy egy rendkívül profi szerző könnyed ujjgyakorlatához van szerencsém, akitől hihetetlen dolgokra számíthatunk a jövőben, és aki tényleg bármire képes. Nem mellesleg, még remekül is szórakoztam közben.

 

A bulikovi csata után, a nyugdíjas éveinek nyugalmára vágyó Mulagesh tábornok hirtelen újfent az események közepén találja magát, ezúttal Vúrtyavasztán távoli városában. A valóság szövetére természetesen itt is ráférne egy jelentősebb mértékű foltozás, Shara Komajd, bár a kémkedést politikára váltotta, azért fél szemmel továbbra is a megmagyarázhatatlan és gyanúsan isteni eredetű jelenségekre figyel, és ezek kivizsgálásával bízza meg Mulagesh-t, persze titokban. Naná, hogy nyomoznivaló gyilkosság is akad a dologban...

 

A történet receptje jelentős hasonlóságot mutat az előző kötetével, úgyhogy nem áll távol a valóságtól az, aki azt állítja, hogy Bennett a Lépcsők városát írta meg még egyszer – legalábbis a történet íve és jellemzőbb elemei között elég sok párhuzamot lehet felfedezni. Azonban, be kell vallanom, engem ez egy cseppet sem hozott zavarba. Nem volt egyetlen pillanata sem a könyvnek, ahol felsóhajtottam volna, hogy ah, már megint, és fejemet csóválva próbáltam volna túltenni magam az unalmas oldalakon. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy ez a második kötet bizony sokkal jobban sikerült, mint az első – míg ott elbűvölt az újdonság varázsa, ugyanez itt nem lett volna elegendő egy második körre.

 

Önmagában nem új elem, de megunhatatlan az, ahogyan Bennett megalkotja a szereplőit. Mindenki rendkívül éles elméjű, folyamatosan sziporkázik, a szarkazmus és irónia nagymestere, olyan szócsatát vív még a legutolsó mellékszereplő is, mintha legalábbis négyjegyű volna az IQ-ja, mindegy, hogy tudós vagy egy átlagos közlegény-e az illető. (No meg pár idióta, az ellenpont kedvéért.) Természetesen mindez teljesen irreálissá teszi a szereplők személyiségének hihetőségét, hiszen egyszerűen nem eshet egy négyzetméterre ennyi zseni, viszont vérlázítóan szórakoztató olvasni mindent, amit csak kiejtenek a szájukon, vagy amit éppen gondolnak. Egy percig nem tudom felróni Bennettnek ezt a trükköt, inkább elvonási tüneteim lesznek, amint a könyv végére érek.

 

A nyelvezet, a briliáns megfogalmazás már sajátja volt a Lépcsők városának is, de amiben a Pengék lényegesen jobban teljesít, az a jelentős érzelmi töltet. Míg a nyitókötet inkább kellemesen szórakoztató és izgalmas, a második rész drámaibb, sötétebb hangulatot kapott, és ez kifejezetten jót tett a kötetnek, komolyan vehetőbbé vált maga a regény. A fő történetszál, a nyomozás éppolyan fordulatos, mint korábban, de került mögé egy második réteg is: a háború borzalmainak megélése, a katonalét nehézségei és lehetetlenségei, az élmények és tapasztalások feldolgozásának szörnyűségei. Folyamatosan, lépésről lépésre ismerjük meg Mulagesh múltját, illetve azoknak a katonáknak a tapasztalatait, akikkel a nyomozás során találkozik, és bizony elég megdöbbentő belegondolni, hogyan lehet képes valaki tovább élni azok után, amin keresztül kellett mennie a katonai szolgálat során. Érdekes végigkövetni, hogyan élték meg akkor, és hogyan látják később, hosszú évek elteltével az akkori döntéseiket, cselekedeteiket.

 

A depresszívebb alaphangulat mellett sem lesz a szükségesnél nyomasztóbb a történet, de határozottan jobban összeérik minden, mint a korábbi részben, és a szórakoztatás mértéke eközben egyáltalán nem csökken. A legutóbb arról elmélkedtem, hogy Bennett ideális regénye valahol a Horzsolások és a Lépcsők városa között helyezkedne el, és örömmel kijelenthetem, hogy bizony ebbe az irányba haladunk. Mert Bennett még egy alapvetően szórakoztatásra szánt kötetbe is képes volt olyan mélységet belecsempészni, amely feltételezi, hogy bizony érni fog még minket sok további kellemes meglepetés a szerző további művei olvasása során is – izgatottan várom a következőt…