Valerian és az ezer bolygó városa (film)

Miért fontos, hogy a Valerian és az ezer bolygó városa elkészült? Mert a film alapjául szolgáló, Pierre Christin és Jean-Claude Mézières által készített, több évtizeden át futó képregény (a Valérian et Laureline) nemcsak a sci-fi képregényekre volt nagy hatással, de a science fiction film is nagyon sokat köszönhet neki. Az interneten könnyedén találni olyan oldalakat, ahol azzal foglalkoznak, a Star Wars hány jelenete, lénye, képkockája merít a francia sci-fi klasszikusából, és csak hogy a legnyilvánvalóbb példát említsük, Luc Besson kultikus sci-fije, Az ötödik elem látványvilágában, hangulatában és ötleteiben nagyon sokat vett át innen – ezt pedig nem titkoltan, hiszen Besson nagy rajongója volt a Valerian képregénynek. Húsz évvel később pedig végre el is készíthette a maga adaptációját sokak fiatalkori kedvencéből, olyan büdzsével, ami eleddig páratlan volt az európai filmgyártás történetében.

Éppen ezért nagyon kár, hogy úgy érzem, a filmadaptáció megragadt a középszerű, egynyári sci-fi filmek tömegében.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Valerian film rossz lenne. A nyitójelenetével ugyanis szinte biztosan beírta magát a science fiction film történetébe: David Bowie „Space Oddity” című száma alatt szemtanúi lehetünk hogyan lesz az űr a hetvenes évektől a távoli jövőig a különböző nemzetek és idegenek találkozóhelye, ahol mindenkit békével és megértéssel fogadnak. Lényegében ha csak ezt a pár percet látom a filmből, már azt mondanám, megérte leforgatni a filmet, mert az itt közvetített üzenet olyan nyílt őszinteséggel van tálalva, ami messze kiemeli a film többi részéből a jelenetet.

De Luc Besson itt nem áll meg, és miután megtudjuk, hogy a kezdeti két űrkomból az évszázadok során egy hatalmas állomás, az Alpha vált, ugrunk egy nagyot a még távolabbi jövőbe. Itt az éteri Mül bolygó életébe nyerünk bepillantást, ami azonban egy szörnyű kataklizma miatt elpusztul. Valerian, a Humán Föderáció különleges ügynöke ezt a pusztulást érzi meg, mielőtt belevágna új küldetésébe társával, Laureline-nel. Elég az hozzá, hogy Besson innentől nem igazán hagy pihenőt a nézőjének, furcsábbnál furcsább világokba kalauzol el minket, amiket a legbizarrabb vagy éppen a legbohókásabb idegenekkel tölt meg.

Viszont ahogy telik az idő, egyre inkább úgy tűnik, hogy a rendezőnek és a forgatókönyvnek nem volt elképzelése arról, mihez is kezdjen ezzel a világgal. Ennek köszönhetően viszont szerintem a fő konfliktus hihetetlenül erőtlenre sikerült, a történet pedig össze alig függő mozaikokból épül fel. Hiába vannak érdekes mellékalakok, egyrészt nem viszik előre a cselekményt, másrészt ilyen kevés időben, ami nekik jut, sajnos csak sablonossá és üressé válnak. Nagyon érződik ez az alakváló idegennél, akiben rengeteg potenciál rejlik, de mindez 15 percben lezavarva már-már kínosan felszínes és semmitmondó.

És sajnos az egész film ilyen: túl sok mindent akar megmutatni, túl kevés időt hagyva arra, hogy akár a karakterek, akár a konfliktusok elmélyüljenek. A látvány is egy idő után olyan lesz, mint a film első felében látott bazár: színes-szagos, de túlzsúfolt, a néző csak nagyon kis részét képes befogadni. Annyi az érdekesebbnél érdekesebb lény és helyszín, hogy ha ez egy képregény lenne, perceket töltenénk el csak azzal, hogy kigyönyörködjük magunkat egy-egy oldalon. De Besson túl gyorsan továbblapoz, ami nem kifejezetten jó megoldás.

És ha már szóba kerültek a karakterek: az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert a casting, még ha nem is totálisan elhibázott, nem is igazán ad hozzá a filmhez. A címszereplő  Dane DeHaan végig annyira súlytalan, hogy amikor az elején elkezd évődni a társával egyszerűen nem bírjuk komolyan venni sem őt, sem a filmet. A maga módján jól hozza a szuperügynököt, de nincs karizmája, jobban beleégett a fejembe az őket kisegítő bazári csapat kapitánya, mint Valerian. De a másik szemem nevet, ugyanis bármennyire nem szeretem Cara Delevingne-t, és nála sokkal jobb Laureline-t is el tudnék képzelni, mégis sokkal jobb, mint férfi társa. Igen, Laureline nem egy egyszerű függő a főhős mellett, aki szép, és akit el kell venni feleségül/meg kell menteni. Kompetens, stílusos, kemény csaj, aki persze végül a főhősé lesz, de addig, ha kell, szétrúg bárkit, átverekszi magát bármilyen akadályon, és kihúzza társát a slamasztikából. Komolyan, a filmnek lehetett volna inkább az a címe, hogy Laureline és az ezer bolygó városa.

Hogy végül miért mondtam azt, hogy nem rossz film a Valerian? Még akkor is, ha szépen soroltam a hibáit? Hát azért, mert van szíve. És ezt nem azért mondom, mert itt is a mindent átható erő a szeretet (szerencsére nem úgy, mint a Csillagok közöttben). Hanem ami az első jelenettől kezdve ott van a filmben: legyen akárki akármilyen furcsa, legyen akármennyire idegen, attól még élőlény. (Jó, ha tohonya és meg akar ölni, akkor nem kell ezzel foglalkoznod…) Mert valahol ott van elrejtve a filmben, hogy ez a világ fantasztikus és tele van ötletekkel, izgalmas lényekkel, és valódi konfliktusokkal. Bölcsekkel és gyarlókkal, bátrakkal és gyávákkal, hűekkel és kétszínűekkel. És képzeljétek el, ha mindez még egy ilyen rohamtempójú, egynyári látványfilmből is képes átjönni, akkor mi történne, ha a film lelassítana, és valami mélyebb történettel kezdene el foglalkozni?

A Valerian képregény és ez az univerzum többet érdemel, mint amit Luc Besson most nyújtott, de ízelítőnek, hogy mi lehetne belőle, a film tökéletes. Nem olyan stílusos, mint Az ötödik elem, de egyáltalán nem rosszabb, mint akár egy Galaxis őrzői-szerű űrkomédia. Szóval akit akár csak egy kicsit is érdekel a film, az bátran üljön be rá, mert a néhány rossz dolog mellett talál majd benne sok jót is, és garantálom, hogy David Bowie pár napig többször fog eszébe jutni, mint általában.