Főkép

Nagyon nevettem, amikor először elolvastam az of Montreal koncertajánlót az A38 oldalán, ami szerint a zenekar munkásságában bár sok stílus keveredik, de a „végeredmény sosem esik az öncélúság csapdájába”. Mert ez így, ebben a formában sajnos szerintem nem igaz, például az általam amúgy nagyon kedvelt Paralytic Stalks lemez második fele szinte már a hallgathatatlanság mezsgyéjén egyensúlyoz, csakúgy, mint a korábbi Skeletal Lamping vagy akár a thecontrollersphere EP. Oké, rendben, az utóbbi időben tényleg egyre szimplább megoldásokban gondolkoznak, de régebben azért el tudtak borulni elég erősen, és őszintén megvallva, erősen reménykedtem benne, hogy élőben inkább a lazább, táncosabb dalaikat fogják erőltetni, és nem a pszichedelikus agymenéseket (nem mintha azokkal amúgy nagy gond lenne). A tippem persze be is jött, Kevin Barnesék az elmúlt évek legjobb táncos buliját (a szó szoros értelmében, a házibulis, kéz a kézben ugrálós fajtából) hozták el a hajóra.

 

Az utóbbi pár album kissé elrobogott mellettem (elképesztő gyorsasággal tolják ki magukból a lemezeket, ezért is létezhet ez a hatalmas, 14 sorlemezes életmű), de az Innocence Reachesre ráhallgattam a buli előtt, és meglepve tapasztaltam, hogy a pszichedelikus funkys diszkódalokba miként vette be magát szépen (lassan?) az EDM is, ami amúgy belegondolva talán mégse olyan meglepő, hiszen ugyanannak a műfaji hangulatnak az egyenesági folytatása, csak egy későbbi korban. Nem akarom igazán túlmagyarázni, jól áll nekik ez is, az is, így lehet, hogy a „let`s relate”-re legalább akkora őrjöngés ment, mint a csúcslemezes „Gronlandic Edit”-re, és egyáltalán nem lógott ki a sorból egyik dal se.

 

Barnes szokása szerint női ruhában lépett színpadra (vagy Georgie Fruitként, ha úgy tetszik), és háromszor át is öltözött (ha a végső, félmeztelen outfitet is beleszámoljuk), ez abszolút része a genderfluid koncepciójuknak, de fantasztikus érzés volt átélni, hogy ez egész egyszerűen senkit nem érdekelt. Egy olyan világban szeretnék élni, amilyen ott volt a hajón bő másfél órán keresztül. Vidám mosolygós fiúk-lány férfiak-nők (vagy ezek tetszőleges variációi) nyomták a bugit, és fel se merült senkiben, hogy vajon mi baja az énekesnek, miért nem öltözködik/viselkedik rendesen – ehhez persze hozzátartozik, hogy nem is erre volt kihegyezve a show, ez egész egyszerűen csak ilyen volt, és kész. És ez csodálatos, értitek, hogy fel se merül kérdésként... Mindegy. Ugyanakkor Barnest nem lehet nem komolyan venni, mert amellett, hogy a színpadi jelenléte tényleg játékos, mellette elképesztően szuggesztív előadó. A zongorás Marlene Dietrich feldolgozás alatt például olyan atmoszférát tudott teremteni, ami szinte már könnyeket csalt a szemembe. És azt is könnyű elfelejteni, hogy mennyire jó énekes: a „Dour Percentage”-et abszolút lemezminőségben énekelte, pedig azok a falzettes váltások elképesztően nehezek.

 

De nem csak Barnes tette oda magát, a szintis Jojo Glidewell is nagyon érezte a bulit, végig vigyorgott, és főleg a záró, „The Past Is a Grotesque Animal”-nél sült el a keze, de ott aztán nagyon. Ekkor már valóban euforikusra hajazott a hangulat, de ez szinte végig érezhető volt, talán még a szervezők se gondolták, hogy ilyen örömünnep kerekedik ebből a, valljuk be, eléggé titkos befutó jellegű, kicsit obskúrus buliból. Megint el lehet mondani, hogy év koncertje, bármikor jöhetnek újra, és igen, mind a kettő igaz, de a legjobb valóban a már említett egység-érzés és az elfogadás/nyitottság volt. Ilyenkor lehet azt gondolni, hogy mégis van remény talán még itthon is, csak több embernek kéne of Montrealra járnia.