Főkép

Nemrégiben egy ifjúsági kalandregény kapcsán pont azon méláztam, hogy a young adultnak hívott könyveket sokszor mennyivel jobb lett volna tényleg akkor olvasnom, amikor még a korosztály-megjelölés igaz volt rám. Akkor főleg azért gondolkodtam rajta, mert tizenévesen sokkal kevésbé zavartak volna a könyv egyes részei, sőt, akár még kedvenc is lehetett volna – és valami hasonló a helyzet Angie Thomas regényével is. No nem mintha bármelyik része is zavart volna, inkább az a „probléma” (már ha annak lehet hívni), hogy nem ez az első hasonló mű, amit a kezembe vettem. Így pedig olykor nem tudott annyira megdöbbenteni és meghatni, mint kellett volna, függetlenül attól, hogy a The Hate U Give még így is borzalmasan erős könyv maradt – ami talán jól jelzi a hatását...

 

Már csak azért is jobb lett volna „young adult”-ként olvasnom, mert a fő témája is olyan, amiről másként és máshogy gondolkodik a tinédzser (ha egyáltalán), mint a felnőtt olvasó. Legalábbis én akkoriban nem különösebben érdeklődtem a feketék jogai iránt, és még ha hallottam is híreket, nem mozgatott meg a téma, hogy valahol a világban igazságtalanság történt. Azonban hiába szól a The Hate U Give látszólag sokkal kevésbé a magyar, mint mondjuk az amerikai olvasóhoz, sosem szabad elfelejteni, hogy a rasszizmus nem korlátozódik a feketékre, hiszen minden országban jelen van, és mindenhol nagyon fontos küzdeni ellene. Ezért aztán, még ha esetleg nem is tudtam volna teljesen a szereplők bőrébe képzelni magam, nekem is tudott volna mit mondani Angie Thomas – mint ahogy szerintem most is sokat tudnak tanulni belőle a fiatalok, főleg ebben a környezetben, amikor a gyűlölet, a másik ember lenézése ennyire általános lett.

 

A tizenhat éves Starr két élet között rekedt. Az egyikben még mindig a gettóban él, drogdílerek és bűnözők között, ahol nincs lehetőség boldogulásra, nincs remény egy jobb életre, a fiatalok többsége pedig egy idő után a börtönben vagy a temetőben köt ki. A másik élete ehhez képest mesés: fehérek gimnáziumába jár mint a kevés fekete egyike, szerelmes egy fehér fiúba, és a legnagyobb problémája, hogy ez utóbbit miként fogja majd az apja fogadni. De melyik Starr a valós? A gettóban felnőtt, aki káromkodik és szlenget használ, vagy a másik, aki próbál nem kitűnni a fehérek világában, és a közelgő bálra készül? Amikor azonban egy buli után a szeme előtt gyilkolja meg egy rendőr a fegyvertelen, színes bőrű barátját, minden a feje tetejére áll. The Hate U Give Little Infants Fucks Everybody – mondja 2Pac, ezzel új jelentés adva a Thug Life-nak, és Starrnak hamarosan szembe kell néznie ezzel a gyűlölettel.

 

Nem tudom, kik olvassák a soraimat, de ha hozzám hasonlóan nem a legszegényebb rétegben felnőtt, fehér bőrűek vagytok, akkor ennek a könyvnek nagyon sok pillanata sokkolóan fog hatni. Már az alapvetése, miszerint egy rendőr (akinek az emberek védelme lenne a feladata) lelő egy fegyvertelen fiút, aki látszólag semmi okot nem adott a gyanúra, annyira brutális és hihetetlen, hogy szinte elképzelni is nehéz. Pedig az Egyesült Államokban gyakran történnek olyan bűncselekmények, sokszor rendőrök által, ahol a gyanúra mindössze az áldozat bőrszíne „adott okot” – és talán felnőttként az ember érzéketlenné válik az ilyesmire, és egy idő után már semmin nem lepődik meg, de tinédzserként szerintem ez sokkal fájdalmasabb és döbbenetesebb. Starr reakciója pedig annyira átélhető és annyira valós, hogy lehetetlen nem együtt érezni és együtt sírni vele.

 

Angie Thomas legnagyobb tehetsége szerintem pont a szereplőábrázolásban rejlik: alig pár mondattal is képes hús-vér alakokat alkotni, akik mintha tényleg régi ismerőseink lennének. Varázslatos, ahogy lefesti Starr családját, ahogy a humor olyan szépen belesimul a tragédiák és a mindennapok szenvedései közé – ebben a környezetben pedig még sokkolóbban, még drámaibban hatnak egyes események. Furcsa, mert eleinte azt hittem, sokkal feszültebb, sokkal szívbe markolóbb lesz a hangulat, mégis, ahogy Starr feldolgozza a traumát, ahogy végigkövetjük a barátai és ismerősei reakcióit, ahogy egyre mélyebben megismeri a rasszizmus természetét, az szinte észrevétlenül gördülékeny folyamat. Persze, néha sírunk és mozdulni sem tudunk a fájdalomtól, de közben néha nevetünk is, néha egyszerűen csak bolondozunk és éljük az életünket – mint ahogyan a valóságban is történne.

 

Az írónő pedig közben nem felejt el arról sem mesélni, hogy miként tudunk küzdeni a rasszizmus ellen, ami legalább annyira fontos, mint felismerni a problémát. (Ez utóbbi sincs egyébként elkendőzve: megnyerő és elgondolkodtató, ahogy olykor Starr is észreveszi magán, hogy képes homogén csoportként gondolni a „fehérekre”, márpedig ez is rossz mentalitás.) Fontos könyv tehát A gyűlölet, amit adtál, de nem csupán az: profin megírt, hatásos és végtelenül szerethető történet, amit tényleg nagyon ajánlok minden „young adult”-nak, mert biztos vagyok benne, hogy utána nagyon sokat lehet róla gondolkodni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire jobb világban is élhetnénk, ha gyűlölet helyett empátiával közelednénk embertársainkhoz. Ha ez a könyv egy picit is előrébb visz ezen az úton, már megéri elolvasni.

 

Részlet a könyvből