Főkép

Coopnak nincs szerencsés napja. (Vagy hete. Vagy éve.) Miután teljesen lenullázza magát, hogy végrehajtson egy extranehéz rablást (ráadásul közben megküzd egy sárkánnyal és egy ritka kellemetlen kobolddal is, a fejében lévő szellem éneklési vágyáról nem is beszélve), a rendőrség lekapcsolja, Coop pedig a börtönben ülhet egy darabig vámpírok, büdös elítéltek és hasonló szörnyek társaságában. Amikor pedig mégis rámosolyog a szerencse, és egy igen kecsegtető pénzjutalommal járó megbízás ugrik elébe, kiderül, hogy a kis dobozka, amit el kell lopni, nem más, mint a végítélet kis doboza, amely elhozza az apokalipszist a Földre, ha valaki kinyitja. Nem meglepő hát, hogy a dobozra másoknak is fáj a foga: magáénak szeretné tudni a rendőrség természetfeletti eseményekkel foglalkozó részlege, legalább két bűnbanda, továbbá két, az armageddon eljövetelét váró, egymással rivalizáló szekta, egy angyal (aki már a vízözön óta a dobozkát keresi), valamint egy titokzatos idegen. Hogy fog kikerülni Coop ebből a zűrzavarból?

 

Persze a kérdés nem is a hogyan, hanem hogy közben mi mennyit fogunk nevetni. (Elárulom: nem keveset.) Ebben a regényben nincs egy épeszű figura, mindenki infantilis, buggyant és minimum egy kereke hiányzik, még szegény főszereplőnk, Coop is mintha valami noirkalandból bukkant volna elő az állandó depresszív szerencsétlenségével. Erre a történet is nagyon szépen rájátszik – veszett szórakoztató azt figyelni, hogy a szerző miként dobálja egyre mélyebb gödrökbe Coopot, akinek így esélye sincs kimászni, és minden alkalommal, amikor azt hinnénk, hogy na, innen most már egyenesen eljutunk a fináléhoz, akkor még egyet bolondít a cselekményen. Az elején még inkább Cooppal párhuzamosan haladó szálak a végére gyönyörűen összeérnek, hogy aztán egy végtelenül bolond és kacagtató „összecsapásban” rendeződjenek a viszonyok. (Spoiler alert: a fináléban egy brutális, rózsaszín gömbhal is szerepet kap. Én szóltam, hogy buggyant egy regény.)

 

Richard Kadrey vállaltan a humor felől közelít a karakterekhez, a történethez, de még a háttérvilághoz is, ami így nagyszerűen fonódik egybe. Hiába is keresnénk logikusan átgondolt, következményekkel is eljátszadozó, erős, összefogó koncepciót, ez nem az a típusú regény: Kadrey meglepő lazasággal, egészen ad hoc módon dobál különböző elemeket össze, csak hogy még kaotikusabb, még abszurdabb, még humorosabb legyen az egész. De ez nem válik zavaróvá, talán engem is egyedül abban késztetett gondolkodásra, hogy pontosan mennyire is ismeri a külvilág a természetfeletti, varázslatban és varázslényekben gazdag világot... De ilyesmin tényleg felesleges agyalni, bőven elég, ha elmerülünk ebben a röhejes folyamban, és csak élvezzük a pergő párbeszédeket, a figurák állandó defektjeit, a vicces jeleneteket és szövegeket, közben pedig néha megmasszírozzuk a szánk szélét, ha már görcsbe állt volna az állandó vigyorgástól.

 

Ha műfaji elődeit keresnénk, nyilván Christopher Moore tűnik a legkézenfekvőbbnek, de Kadrey talán kicsit komfortosabb humor terén, cserébe viszont színesebb háttérrel szolgál – az mindenesetre biztos, hogy aki Moore-t szereti, annak nagyon érdemes egy próbát tennie A végítélet kis dobozával is. Ami amúgy egy sorozat első része: bár önállóan is teljesen megállja a helyét, a koncepcióban bőven van annyi lehetőség, hogy még jó pár részen át nevessünk Coop egészen abszurd kalandjain. Bátran ajánlom tehát mindenkinek, akitől nem áll távol a nevetés, bírja a szellemes karaktereket és képtelen szituációkat, nem mellesleg pedig nem bánja, ha angyalokról, vadkanokról, különböző démonok követőiről, valamint vámpírokról kell olvasnia. Ja, és egy idegességében Neil Diamondot dúdolgató szellemről.