Főkép

Viszonylag ritkán szánom magam rá young adult regény olvasására, de akárhányszor csak valami igen kiemelkedővel találkozom, mindig eszembe jut, hogy milyen jó lett volna, ha a „megfelelő” korban olvasom én is ezeket. Itt van például Brandon Sanderson YA-sorozata, a Leszámolók: bár most is nagyon szerettem olvasni a trilógiát, egészen biztos vagyok abban, hogy kedvenc lett volna, ha valamikor tíz-tizenhat éves korom körül találkozom először vele. Elvégre tényleg minden megvan benne, amire akkoriban (sőt, olykor még mostanság is...) vágytam egy „jó könyvtől”, ráadásul Sanderson mintha ebben a sorozatában minden korábbinál vagányabb és menőbb koncepciót választott volna – mondom, tökéletes választás lehet bármely kamaszfiúnak, aki szereti a szuperhősöket. Vagy csak szeret jól szórakozni egy regényen. Vagy még nem sokat olvas, de rá lehet venni, hogy az első résszel megpróbálkozzon...

 

Nem mintha amúgy felnőtteknek nem lenne ajánlott a trilógia. Persze aki ismeri és szereti a szerző eddigi munkásságát (főként a Ködszerzet-sorozatot), azt nem hiszem, hogy különösebben győzködni kell, ráadásul a Leszámolók azon kevés Sanderson-sorozat közé tartozik, aminek (egyelőre) nem is tervez folytatást az amerikai író. A három rész szépen megáll a saját lábán, alig pár kérdésünk marad már csak az utolsó oldalak után, a szereplők történetét szépen lezárja, bár azért nem tagadom, nagyon kíváncsi lennék, hogy mi lesz ebben a világban a „nagy finálé” végeztével. (Egyébként Sanderson tervez egy olyan trilógiát is, amely a Leszámolókéhoz képest párhuzamos univerzumban játszódik, úgyhogy természetesen várható, hogy pár kérdésünkre majd csak ott kapunk választ, sőt, az sem kizárt, hogy egyes szereplők is fel fognak tűnni.)

 

A nagy finálé tehát nem marad el, sőt, a könyv nagy részében minden szereplő erre készülődik – úgyhogy amikor végre elkezdődik, aminek el kell, a feszültség már a maximumon, mi pedig tényleg nem tehetünk mást, minthogy hátradőlünk, és belenyugszunk, hogy a magas izgalom-szint miatt majd csak az utolsó oldal után tudjuk letenni a könyvet. Ilyen tekintetben pontosan azt kapjuk a Vésztől, mint amire az előző két kötet után vártunk: kiderül egy csomó minden az Idolok eredetéről, képességeiről és gyengeségeiről; látványos akciók keretében összecsap a Leszámolók kicsiny lázadócsapata a veszélyes és gonosz Idolokkal; az egyik női Idol szerelmes, miközben egyre megragadóbb, ahogy küzd a benne lakozó sötétséggel; na és persze főszereplőnk és narrátorunk, David, hülyébbnél hülyébb metaforákkal és hasonlatokkal sokkolja a környezetét – és minket.

 

Nem tagadom, talán az összes Sanderson-könyvnél erősebb „rajongó-kiszolgáló” és vágyteljesítő hangulata van ennek a trilógiának, de olvasói szemszögből nézve ez szerintem nem különösebben gond: pontosan azt kapjuk, amire befizettünk, és alkalmanként ez borzasztóan jó érzés. Sanderson pedig tényleg azon szerzők közé tartozik, akiktől én bármikor bármit szívesen elolvasok, annyira élvezem azt és ahogy ír. A befejezés is csak azért hagyhat maga után egy kevés hiányérzetet, mert a végére bedobott pár olyan kérdést, ami kissé piszkálja a csőrömet; meg talán azért, mert szívesen olvastam volna egy epilógus-szerű zárlatot a következő évekről – azzal talán könnyebb lett volna elengedni a szereplőket (pedig amúgy szinte kivétel nélkül utálom az epilógusokat, és a lehető legnagyobb problémának tartom, amikor az írók nem tudják egyszerűen lezárni a regényeiket vagy sorozataikat, de itt most valahogy örültem volna neki).

 

Már ez utóbbi is jelzi, hogy mennyire élveztem ezt a trilógiát; nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ennyire szórakoztató ifjúsági sorozattal. Bár mi, akik az elejétől kezdve követjük a sorozatot, az ideálisnál (értsd: maximum egy hét) jóval többet vártunk a harmadik részre, úgyhogy aki még csak most kezdene bele, annak határozottan javaslom, hogy ne csak az Acélszívre nevezzen be – ha a végére ér, nagyon fogja sajnálni, hogy nem vette meg rögtön a folytatásokat is...