Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 79.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Serendou: Zinder (CD)

 

Jean-Luc Thomas kimondottan a nyughatatlan muzsikus kategóriába tartozik, hiszen képtelen kizárólag egy dologgal foglalkozni, ránézésre lételeme a folyamatos kísérletezés, az új projektek indítása. Ennek következménye, hogy gyakran játszik új zenészekkel, ami nyilván ösztönzően hat a művészetére, csak nekünk, egyszerű halandóknak picit zavarba ejtő az a sokszínűség, ami őt, illetve a zenéjét jellemzi. Az új utak keresése egyébként jellemző a részben általa alapított kiadóra is, elég csak az előző, Kazut de Tyr albumot említenem. A Serendou nevű projekt arra vállalkozik, hogy a breton és az afrikai (esetünkben ez Nigériát jelenti) zenét hozza közös nevezőre.

 

A 2006-ban kezdődött örömzenélés még mindig tart, de most végre többéves várakozás után megjelent a trió második nagylemeze, és rögtön az első számból (Aikin Yara) kiderül, mennyire sikerült összehozniuk a két világot. Többszöri meghallgatás után azt mondom, nincs miért szégyenkezniük, hiszen a legfontosabb jegyeket megőrizték, és valami újat, érdekeset hoztak létre. Yacouba Moumouni éneke, kiegészítve Thomas fuvolájával, valóban mindkét zenei világból merít, a vendégként meghívott Michel Godard tubája pedig csak fokozza az élményt.

 

Ettől kezdve nincs megállás, a kísérletezés teljes erőbedobással folytatódik, olyannyira, hogy időnként még az énekre sincs szükség, a hangszerek minden teret kitöltenek, viszont cseppet sincs hiányérzetem – ilyen a „Zinder”, amelyben a breton szálakat érzem erősebbnek, de ez csak átmeneti, elvégre a „Samaro Bankilaré” hiába kezdődik bátortalan levegővételekkel, utána annyira „fekete” lesz, amennyire csak lehet, Boubacar Souleymane hibátlanul teszi társai alá a ritmust. Az album leghosszabb és véleményem szerint legkísérletezőbb darabja a „Hardouyounoussou” olyan, mintha a két fúvós képtelen lenne elszakadni a témától (jobban mondva témáktól, hiszen a kelta foszlányok végig ott vannak az alap felett/mellett) csak ismétlik, variálják, díszítik, ily módon diszkrét révülésbe kergetve a hallgatót.

 

Ezúttal nem tudok és nem is szeretnék kedvenceket kiemelni, mert gyakorlatilag egyenletes színvonalú lemezről van szó, és ugyan a trió minden további nélkül megérdemel egy vállonveregetést a „Plinn of Laabu” breton táncáért (amit mesterien addig variálnak, hogy a végén a Niger partján lakók sem maradnának ülve), de mivel ilyen csodák majd minden számban előfordulnak, tényleg nincs értelme a rangsorolásnak. Elég, ha többször meghallgatjuk a zenét.

 

Kinek ajánlom: breton és afrikai muzsika békés együttélése, mindenkinek ajánlott.

2017-ben megjelent album (Hirustica)

A projekt weboldala: http://www.jeanlucthomas.com/en/projets/serendou

 

 

 

Juana Molina: Halo (CD)

 

Ha az előző albumot kísérletezőnek mondtam, akkor most elég nagy bajban vagyok, ugyanis az argentin énekesnő, Juana Molina idei lemeze minden, csak nem szabvány világzene. A kísérletező hajlam itt sokkal markánsabban van jelen, olyannyira, hogy a Halo nagy valószínűséggel egyaránt felkerült az elektronikus, az indie és a világzenei listákra – merthogy mindegyik stílus nyugodt szívvel vallhatja magának az 1962-ben született hölgyet. Érdekes, hogy a rovat indulása óta, még nem került a kezembe fiatal dél-amerikai énekesnő korongja, mindenki 50 feletti volt.

 

Ez persze szemernyivel sem csökkenti az érdemeket, mindegyik remek albumnak bizonyult, mi több, a maga nemében egyedülállónak; olyannak, amelyhez lehet igazodni, másokat mérni. Így vagyok Molinával is, bármennyire idegenkedem a pusztán elektronikára épülő zenétől, amit most csinált, az tetszetős produkció. Annak dacára, hogy túlteng az elektronika, a világzenében megszokott dalok helyett itt egészen más, kísérletező jellegű muzsikát kaptam, ami főként hangulatokkal és rengeteg elektronikus réteggel dolgozik – ezt egyszerűen folktronicának hívják.

 

Dacára az előzetes várakozásomnak, a Halo cseppet sem egysíkú, békésen megfér rajta a révülésszerű „Lentísimo Hal”, ahol inkább suttogás, mintsem ének kíséri a véletlenszerűen felbukkanó hangokat, és számomra megdöbbentő módon többen bluest vélnek felfedezni benne. Oké, valóban nem egy vidám darab, és nem vitatom, a középtájt felbukkanó gitár mintha bluest, kifejezetten lassú bluest játszana, csak az előző két szám után elsőre nem tűnt fel, hogy ez a lidércfény (a címet jelentése okán így tudom magyarítani) valójában az amerikai dél muzsikájával rokon. Tévedés lenne azt hinni, hogy ennél extrémebb dal már nem jöhet, hiszen például több szerzeményből hiányzik a szöveg. Az ének azonban nem, például az „Ando” tele van Molina szótöredékeivel, hangjaival – nekem kicsit bizarr, de ennek ellenére van benne valami, amiért muszáj újra meg újra meghallgatni. Ez egyébként az egész lemezre érvényes állítás, szokatlansága dacára napok óta ezt hallgatom.

                                   

Kinek ajánlom: aki szereti az egymást keresztező, összefonódó ritmusokat, elsősorban az elektronikus zenét, az mindenképpen hallgassa meg.

2017-ben megjelent album (Crammed)

Az énekesnő weboldala: http://juanamolina.com/halo/

 

 

 

Charan-Po-Rantan:  Toritome Nashi (CD)

 

A következő duó kicsit kilóg a rovatból, köszönhetően a zavarba ejtően kategorizálhatatlan zenéjüknek (alternatív sanzon), amiben a rock, a pop, a ska keveredik számos egyéb stílussal. Idén tavasszal jelent meg az új lemezük, és mivel eddig nagyon tetszett, amit a testvérpár, Momo és Koharu csinált, no meg a korábbi albumok kellőképpen változatosak, érdekesek, a hozzájuk készített videók pedig viccesek voltak, tudtam, ezt is meg kell hallgatnom majd.

 

A nagy kérdés – gondoltam előzetesen – csupán az, mennyire tudják a rájuk jellemző sokszínűséget úgy megőrizni, hogy az ne legyen önismétlés, illetve vajon képesek-e új színekkel gazdagítani a palettát. A sorra érkező videók alapján megnyugodtam, ez még mindig az a Charan-Po-Rantan, amit évekkel korábban megszerettem.

 

A Toritome Nashi című lemez egy laza ska nótával indít – amelyben Koharu Matsunaga harmonikája vetélkedik a fúvósokkal (Susume, Tama ni Nigetemo – 進め、たまに逃げても). Picit visszafogott az egész, de pont annyira energikus, amitől mozdul a láb és a kéz. Momo Matsunaga hangja mintha felnőttesedett volna egy cseppet, még mindig nagyon illik ehhez a zenéhez. Ezt követi egy popos csokifalat, a „Sweet as Sugar”, ahol a fúvósok játéka inkább a sváb vagy bajor rezesekre emlékeztet, a befejezés meg mintha esztrád lenne – szóval legalább annyira fura valami, mint a csilis csoki.

 

Harmadikként egy bombasztikus, szintén táncra késztető szám (Mayuge Dance – まゆげダンス), műfajilag power pop – ilyenre nem emlékszem a korábbi albumokról. A parketten elfáradt hallgató kipihenheti magát a „Yume Bakkari (夢ばっかり)” alatt. Ennek az érdekessége az akusztikus hangvétel, ének-harmonika-gitár van benne és semmi más. Letisztultság és egy kevés párizsi hangulat, füttyszó – drasztikus váltás az előző energiahalom után. Természetesen a nyugalom után ismét valami lendületesebb következik (Tsuki – 月), a nagyívű kezdés után azonban visszafogja magát a társulat, a gitárost lecserélték hegedűre és talán trombitára. Ez így együtt klubhangulatot teremt, minden hangszer közel van hozzánk, Momo pedig mintha az asztalunknál ülve énekelne.

 

A hatodik „Koi wa Timing (恋はタイミング )” ismét váltást hoz, ez nekem már túl popos, effektes, bár nagyjából félidőben normalizálódik a helyzet, és visszatérünk a megszokott CPR kavalkádhoz. Akik nem adják fel, azok elérkeznek a korong szerintem legjobb nótájához, ami ismét egy vérbő ska – CPR módra. Az „Otakebi (雄叫び )” pontosan az a zene, ami napszaktól függetlenül képes felvidítani az embert. Tempóváltások, hol visszafogott, hol szinte kiabáló ének, a fúvósok időnként minden más hangszert eltüntetnek – ezt muszáj időről-időre meghallgatnom. Az utolsó tétel (Kanashimi – かなしみ) lassabb az előző féktelenségnél, viszont búcsúnak pont megfelel.

 

Többszöri hallgatás után fájón hiányolom az első lemezen még meglévő balkáni hangulatot és dallamokat, miként a második album alternatív sanzonjaiból is lehetett volna több. Mindezek ellenére tetszik az új irány, a most erősebben jelenlévő stílusok ötvözése saját elképzeléseikkel. Természetesen fogalmam sincs merre mennek tovább, de ha lehetőségem lesz, továbbra is követem őket – és persze tényleg szeretném színpadon, élőben megnézni a produkciót.

 

Kinek ajánlom: jellegzetes Charan-Po-Rantan-muzsika, elsősorban Japánra és különlegességre vágyóknak.

A 2017-ben megjelent album (Avex).

Az együttes weboldala: http://www.charanporantan.net/