Főkép

A Foo Fighters sosem volt igazán korszakos kedvenc zenekarom: nem mintha bármi probléma lenne velük, imádom a legtöbb lemezüket, be is gyűjtöttem őket szépen sorban, a „Best of You” pedig a világ egyik legjobb rockdala szerintem, de valahogy az a plusz érzelmi kötődés sosem alakult ki velük kapcsolatban, amivel mondjuk egy ligába kerülhettek volna akár a Radioheaddel, a Neutral Milk Hotellel, vagy akár a Bon Iverrel és a Judas Priesttel (személyes lista, sajnálom). Na, és pontosan ez változott meg végérvényesen a hétfői koncert alatt. Kiderült ugyanis, hogy a Foo Fighters az egyik legnagyobb szívvel megáldott zenekar, akik valaha ebben a kicsi, szomorú országban játszottak. Húsz éve voltak itt utoljára, és akkor talán még az akkor ott lévők sem gondolták, hogy egyszer egy ekkora, ha nem is teltházas, de legalábbis teltházasnak hangzó stadionban játszanak majd nekünk.

Az már szinte klisé, hogy Dave Grohl mennyire szimpatikus frontember, de a banda többi tagja is pontosan úgy zenél, mintha a legjobb haverjaiknak játszanának valamelyikük szülinapján vagy esküvőjén. Egyszerűen árad a zenélés és a közönség szeretete belőlük, és mindannyian alázattal és hatalmas lelkesedéssel nyomják. Nincs alibizés, nincs több turnéállomás, ott és akkor csak az aznap esti buli van (egyszerűen fel nem foghatom, hogy Grohl hogy a fenébe csinál végig egy turnét, amikor minden este úgy üvölt, mintha nem lenne holnap), ami alatt mindent odaadnak a közönségnek. És ezt a közönség nyilván meg is hálálja. Nem tudtam nem vigyorogni szinte végig, akkora élet van ezekben a dalokban, főleg így, élőben előadva. Philip Roth írja a Haldokló Állat című kisregényében, hogy az orgazmus az egyetlen valódi bosszú, amit az ember a halálon állhat, mert csak abban a pár pillanatban érezheti úgy, hogy felülkerekedhet a halandó sorson, és végre szabad lehet. Roth valószínűleg nem sok (rock) koncerten volt életében, mert én valami hasonlót érzek akkor is, amikor olyan életigenlő és nagy szívvel előadott koncertet hallok, mint amilyen ez a Foo Fighters buli volt. Felszabadító érzés volt, tényleg minden szempontból.

És az érzelmeknek a teljes széles palettáját végigjárták Grohlék: ahogy mondta is többször, van, hogy felviszik, majd egy kicsit lehozzák a közönséget, ahogy éppen az este megkívánja. Ez a korábbi setlistekből is jól látszik: bár az összetételük nagyjából hasonló, a sorrend szinte estéről-estére változik, ahogy jön, ahol ér. Az „Everlong”-gal bekezdeni persze hatalmas ziccer volt („Hello, I`ve waited here for you, everlong”), ami után a „Monkey Wrench” és a „Learn to Fly” teljesen gond nélkül csúsztak le, szinte észrevétlenül egy nagy medley-szerű katartikus nyitányban. Utána a Wasting Lightos „Something From Nothing”-ot követően viszont érezhetően a „The Pretender” rúgta be a bulit igazán. Kemény vállalás ennyire a koncert elején ellőni az egyik legnagyobb slágert, de a hangulat ezt követően sem esett már egy bizonyos szint alá, a lassú daloknál sem. Sőt, számomra a „Skin and Bones” és a „Wheels” akusztikus verziói szintén csúcspontokat jelentettek. Az őszre várható új dalok is szépen organikusan illeszkedtek a műsorba (főleg a zseniális „Run”, de Taylor Hawking „Sunday Rain”-je se volt rossz).

De valójában az összes korszak rajongói megkapták a magukét: mindegyik lemez szinte egyenlő arányban képviseltette magát, és nekem speciel semmiféle hiányérzetem nem volt a monstre, két és félórás buli után. Sallangmentes örömzenélés volt kezdettől a végéig, egy nagyon régen várt zenekar és egy rájuk nagyon éhes közönség találkozása, amit szerintem sokáig fognak még emlegetni azok, akik ott voltak. És, ahogy az utolsó dalban Dave is énekelte „I`ve got another confession to make...”, úgy én is tartozom egy vallomással: ezzel a koncerttel a Foo Fighters belépett a kedvenc zenekaraim sorába, és nagyon remélem, hogy a jövőben elkanyarodnak még erre, és újra átélhetem ezt a felszabadító és sokszor katartikus érzést. Ilyen érzés élni, valami ilyesmi érzés lehet élni.

„If everything could ever feel this real forever
If anything could ever be this good again
The only thing I`ll ever ask of you
You`ve got to promise not to stop when I say when”