Főkép

Mit tehetnek az elmaradottabb, régebbi hagyományokat követő régiók, ha megérkezik a területükre a fejlettebb, gazdaságilag uralkodó gyarmatosító? Egy ideig talán küzdenek a befolyása ellen, de előbb-utóbb kénytelenek beletörődni, hogy egy ilyen hatalom ellen harcolni lehetetlen – különösen akkor, ha sosem fokozódik a helyzet nyílt összecsapássá. A Maszkák Birodalma márpedig pontosan így kebelezi be sorra az egyes népeket: gazdasági fölénnyel, pénzügyi és politikai ismereteivel hódítja meg az országokat, és látszólag fejlődést is hoz magával. Jobb lesz az egészségügyi, oktatási helyzet, fejlődik az ipar és a gazdaság, az emberek pedig mintha jobban is élnének... – ám a Birodalom szépen, lassan eltörli a gyarmatosított nemzetek kultúráját, különös tekintettel azokra a részekre, amik nem egyeznek a birodalmi irányelvekkel.

 

Kormorán Baru saját családján tapasztalja meg a „Maszkabál” tevékenységét. Gyermekként végigköveti, amint a Birodalom egyre nagyobb befolyást szerez Taranoke felett, ő pedig diák lesz egy új iskolában, ahol a matematikától a történelemig minden ismeretet megszerez. Ám közben az egyik apja rejtélyes módon eltűnik, és a szülei (édesanyja és másik apja) már csak ketten maradnak – a Maszkáknak ugyanis az ilyen (és ehhez hasonló) családmodell nem elfogadható. Kormorán Baru pedig elhatározza, hogy belülről fogja elpusztítani a rendszert: rendkívüli eszének köszönhetően bíznak benne a Maszkabál titokzatos irányítói, így végül egy másik leigázott országba kerül, mint birodalmi számvevő. Aurdwynn népe viszont egyre közelebb jut a lázadáshoz, és úgy tűnik, a helyzet megoldása Kormorán Barura marad...

 

Ritka, hogy egy fantasy-ben a főhős könyvelő legyen, hát még az, hogy az eposzi távlatok és a központi lázadás ellenére közel ötszáz oldalt kelljen várni az első csatajelenetre – márpedig a Kormorán Baru, az áruló tényleg ilyen. Gazdasági fejtegetések, politikai intrikák és manipulációk adják a regény alapját, úgyhogy aki pörgős akciókra, sok vérre és kardozásra vár, annak nem biztos, hogy ezt a könyvet érdemes választani. Mindenki másnak viszont annál inkább, hiszen Seth Dickinson egy olyan, állandó bizonytalansággal teli világba kalauzol el, ahol a pénz, a hatalom mindennél többet ér, az áhított célért pedig semmiféle eszköztől nem riadnak vissza a szereplők. Ennek köszönhetően rendkívül feszült hangulat járja át az oldalakat: senkiben sem lehet megbízni, mindenki a saját célját áhítja (de vajon mi is az?), mi pedig izgatottan próbáljuk kitalálni, hogyan fog Kormorán Baru ép bőrrel kikeveredni Aurdwynnből.

 

Baru címbéli árulása olyan központi téma, amire Dickinson bátran épít, és különösen örülök amiatt, ahogy nem foglal igazán állást a gyarmatosító-gyarmatosított kérdésben. Jól bemutatja, hogy a Birodalom modernebb eszközei miként tudnak segíteni a középkori, feudális rendszerben működő nemzeteknek, de azt is körüljárjuk, hogy a kultúra beolvasztása milyen hatással van az emberekre. Bár kicsit aránytalannak tűnik, ahogy az elnyomás egy idő után mintha egyedül a szexuális orientációban nyilvánulna meg, és ehhez képest mondjuk a vallási szál kicsit háttérbe szorult (ezeket jobban is lehetett volna szerintem érzékeltetni), de talán ennek az aspektusnak köszönhető, hogy Barut valóban sikerült közelebb hozni hozzánk, és a számok meglehetősen lelketlen világa mellett jóval emberibb érzelmekkel is találkozunk.

 

Ettől függetlenül a könyv háromnegyede sokkal inkább érdekes, mintsem izgalmas – talán ezért nem tudok én sem igazán lelkesedni érte. Érdeklődve figyeljük az eseményeket, de kevésbé ragad magával, mint azt esetleg várnánk; szórakoztató, ahogy Kormorán Baru mindent a gazdaságon és a politikai játszmákon keresztül értelmez, de egy idő után kissé fárasztóvá válik. Kicsit olyan érzésem is van, hogy talán mindenki jobban járt volna 100-150 oldallal kevesebbel... szerencsére mire ez valóban probléma lenne, következik a végjáték, ami sokkal hatásosabb és erősebb, mint bármi más korábban. Részben mert megérkezik a harc (zavarba ejtő, hogy egy ilyen fantasy-nek is a legizgalmasabb része pont a csata), részben mert Dickinson megmutatja, hogy nem olyan fából faragták, akit érdekelnek a „szép” vagy „kellemes” megoldások. Ez pedig tényleg brutális.

 

Bizonyos pillanatokban még érezhetően egy elsőkönyves szerző alkotása a Kormorán Baru, az áruló, bizonyos pillanatokban pedig olyan, mintha Seth Dickinson már évtizedek óta erre készülne. Sajátos megközelítése miatt szerintem inkább csak elmélkedni fogunk róla, mintsem annyira átérezni, de közben meg tele van remek ötletekkel és kreatív megoldásokkal, amelyek még annak ellenére is elnyerhetik a fantasy-olvasók tetszését, hogy fantasztikus elem gyakorlatilag nem szerepel a regényben. Trónok harca rajongóknak egyenesen kötelező, mindenki másnak (különösen ha kedvet érez a gazdasági témák iránt) pedig erősen ajánlott – hogy aztán velem együtt várják a következő rész megjelenését.