Hír: Wolves In The Throne Room az A38-on - 2017. augusztus 7.

Írta: ekultura.hu | 2017. 06. 23.

Egy egészen különleges este lesz ez az augusztusi hétfő. Ilyesmire egész Európában nem kerül sor, csak az A38 Hajón: a sötét, beborulós metál két nagy amerikai jelensége lép fel egy estén. Az elmúlt tíz év black metáljának egyik legnagyobb hatású zenekara, a a shoegazeből, a dark ambientből és a pasztoriális folkból is merítő Wolves In The Throne Room, valamint a Windhand testvérzenekara, a Relapse Records kötelékébe tartozó okkult-kozmikus doom metált játszó Cough! A méltó felvezetésről pedig a virginiai Sinister Haze gondoskodik majd, akiknek feedbackben érlelt, mázsás gitárokkal megtámogatott klasszikus doom metálja jól megalapozza majd az este hangulatát.

A Kanada Csendes-óceán felőli, északnyugati erdőségeiből indult Wolves In The Throne Room hangzása pont olyan, mint a táj amely legfőképp inspirálta őket: ősi, vad, expanzív, ugyanakkor lélegzetelállítóan szép és magával ragadó is. A panorámát a Weaver-testvérek úgy próbálták megzenésíteni, hogy a klasszikus tremolókaros riffelést és a légkalapácsszerű blastbeateket hol ambientes hangképek, akusztikus hangszerelésű instrumentális betétek vagy női ének törte meg. Ráadásul külsőségeikben és filozófiájukban is szakítottak a bevett toposzokkal: a sátánizmus helyett az ökotudatosság, a corpsepaint helyett pedig a favágóing dominált náluk. Ezzel pedig sikerült nekik a szinte elképzelhetetlen: egy szélesebb réteg számára is vonzóvá tudták tenni a műfajt, kitaposva az utat az olyan zenekarok előtt, mint a Deafheaven, a Liturgy vagy a Myrkur.

A folytatás már a metál színtér egyik legnagyobb becsben tartott kiadójánál, a Southern Lordnál jelent meg - a Two Hunters pedig még tovább ment a poszt-rock, a folk és a black metál kiházasításában. Vagy ahogy a duó fogalmazott egy régi Ultimate Metalos interjúban: "Egy hang a fejemben folyamatosan azt mondja, hogy ezt a zenét csak a téli napforduló idején szabadna játszanunk, mézsörtől és cidertől részegen, miközben fáklyákat égetünk, hogy emlékeztessenek minket az elfeledett napra." A Two Hunters egy albumtrilógia első darabját is jelentette; a folytatás, a Black Cascade pedig egyfajta kiegészítése, ellenpárja a lemeznek, sokkal pasztoriálisabb és drone-osabb, elkentebb annál.

A záró Celestical Lineage (amelyet teljes mértékben a két testvér írt) pedig a magnum opus, a kilencvenes évek észak-európai zenekarainak (mint a Burzum vagy az Ulver) és a két alapító black metálos előképeinek (főleg a Weaklingnek és a Bathory-nak) a tökéletes kombinációja. Fogja a Black Cascade ösztönös gyönyörködtetéseit, drone-osabb pillanatait és repetitivitását, majd visszaviszi a korai hanganyagok fő ihlető környezetébe, az erdőbe. A műfaj egyik kései klasszikusa, amely pont annyira tiszteli a hagyományokat, amennyire a maga képére is formálja azokat. Nem csoda, hogy egy ilyen mestermű után úgy érezték, hirtelen nincs tovább: 2012-ben visszavonultak, hogy a zenekartól független dolgaikra koncentrálhassanak....

...de ez nem tartott sokáig. 2014-ben megalapították a saját kiadójukat, az Artemisiát, hogy teljes kreatív kontrolljuk legyen a zenekar dolgai fölött. Az első megjelenés pedig egy saját album volt, a Celestite, ami egy experimentálisabb, ambientesebb kiegészítése volt a Celestical Lineagenek. A testvérek saját bevallásuk szerint a lemez vázát adó analóg szintetizátoros hangképeket vették hozzá alapul, előrevetítve az idei Roadburn fesztiválon debütáló ambient projektjüket, a Drown Elixirt. Ha pedig már az idei évnél tartunk: a két Weaver több interjúban is említette már, hogy egy új albumon dolgoznak - amiről az őszi turnén várhatóan hallhatunk majd számokat is.

A zenekar tagjai

Aaron Weaver - dob, szintetizátor

Nathan Weaver - gitár, ének

Lemezek

Celestite, 2014

Celestical Lineage, 2011

Live At Roadburn, 2008

Black Cascade, 2008

Two Hunters, 2007

Diadem Of 12 Stars, 2006

2005-ös megalakulásakor a Cough tagjai egy célt tűztek ki maguk elé: hogy ők legyenek onnantól a létező legsúlyosabb zenekar. A Windhandben is basszusgitározó Parker Chandler által életre hívott banda ennek megfelelően az extrém zenék legradikálisabb vadhajtásaiból táplálkozott: korai black metál, mocsári sludge és ultrasúlyos doom. A Sanford Parkerrel felvett első lemez, a Sigillum Luciferi ennek megfelelően ott van a műfaj leghangosabb debütálásai között: az Eyehategod-féle monolotikus riffeket és megkínzott sikolyokat átjárja az Electric Wizard okkult-pszichedelikus hangulatvilága, miközben helyenként megvillan a zenészek Iron Monkey- és Corrupted-fanatizmusa is. „A formula talán nem a legeredetibb, de a megvalósítás több mint gyilkos” - summázta tökéletesen a lemezt egy kritikus.

A két évvel később érkező folytatás, az ismét Parker által producerelt Ritual Abuse már a címében sem árult zsákbamacskát: éjsötét és ultralassú pokoljárás az emberi psziché démonok által uralt részébe, mintha a Black Earth-érás Bohren & der Club Of Gore szaxofontokjában olcsó kábítószerek és lehangolt gitárok rejlenének valóban. Nem véletlen, hogy az albumot már az olyan trenddiktáló zeneblogok is felkapták, mint a Stereogum vagy a Pitchfork – mind az öt szám ott van a huszonegyedik századi doom metál kolosszusai közt. A Cough pedig többek közt a Weedeater, a Dopethrone és a Buzzov*en társaságában gyalulta a földig a lovecrafti borzalmakra és Sabbath-ihletésű riffekre éhes rajongókat. A The Wounded Kings-szel és a Windhanddel közösen kiadott splitekkel pedig tovább erősítették a státuszukat, mint a málházós doom egyik alapcsapata.

A lovecrafti hasonlatoknál maradva: a R`lyeh városát benépesítő shoggothok óta tudjuk, hogy a szörnyeteg néha alszik de soha meg nem hal. A Cough is közel öt év szünet után adta ki eddigi legbrutálisabb, agyba tépő album-monolitját, a Still They Prayt. Az Electric Wizard frontember Jus Oborn és a Windhand gitáros Garrett Morris bábáskodása alatt született lemez a depresszió és az agónia szonikus leképzése, amit átjár az a kozmikus rettegés ami az amerikai író védjegye is volt. Zeneileg pedig azzal mutatott újat, hogy szinte végig a tiszta ének dominál, valamint még befelé űrhajózósabb és lassabb lett minden – mintha a pokol kénköves talaján vonszolnák végig a hallgatót, több mint egy órában.

A Still They Prayt a Cough tavaly az Elder társaságában mutatta be a Dürer Kertben – most pedig főzenekarként térnek vissza, hogy megmutassák, milyen is egy igazi fekete doom mise!

A zenekar tagjai

Parker Chandler - basszusgitár, ének

Joseph Arcaro - dob

David Cisco - gitár, ének

Brandon Marcey - gitár

Lemezek

Still They Pray, 2016

Ritual Abuse, 2010

Sigillum Luciferi, 2008

Wolves In The Throne Room (US)

Cough (US)

Sinister Haze (US)