Főkép

David Walliams humoristaként szerzett nevet magának Angliában, és volt pár elég meredek poénja (amiket, megdöbbentő módon, a BBC mégis leadott). Aztán elkezdett gyerekkönyveket írni, és kiderült, hogy abban is jó, sőt. Cikkem tárgya a már a nyolcadik gyerekregénye volt, nekem azonban az első – és most kénytelen leszek beszerezni a többit is.

 

Elsőre úgy tűnhet, hogy az egyik leghíresebb brit gyermekkönyv illusztrátor, Quentin Blake rajzolta A nagy szökés képeit is, de nem, tőle csak az író aláírása származik – bár több korábbi Walliams kötetet illusztrált. Tony Ross viszont minden bizonnyal az első számú rajongója és követője Blake-nek. Márpedig Blake-et nálunk a legtöbben a Roald Dahl könyveihez készült, remek rajzai miatt ismerjük és szeretjük, és Walliams regényeit is szokás Dahléhoz hasonlítani. Ezzel azért vitatkoznék, ő messze nem ereszti annyira szabadjára a fantáziáját, és olyan zseniális trükkjei, csavarjai sincsenek. Egyébként viszont tény és való, hogy nagyon jól ír.

 

A nagy szökés egy nagyapáról és az unokájáról szól. 1983-ban játszódik, „az iskolások akkoriban még a Rubik-kockájukat babrálták óra közben a pad alatt”, ám a 12 éves Jacket más dolgok érdeklik, épp a nagypapi miatt: az öregúr vadászpilóta volt a II. világháborúban, Spitfire gépén részt vett az angliai csatában is, és folyton ezzel tömi Jack fejét, akinél hálásabb közönséget nem is találhatna magának. A kissrác imádja a nagyapját és a történeteit, és így ő az egyetlen, aki képes jól viszonyulni hozzá, mikor Bunting repülőalezredest utoléri az időskori demencia. A nagyapa egyre ritkábban érzékeli az őt körülvevő valóságot, a múltban él, nála továbbra is háború van, és Jacket sűrűbben nézi bajtársának, semmint az unokájának. Ami még nagyobb baj: egyre másra eltűnik, míg végül Jack szülei kénytelenek idősotthonba küldeni. A könyv címe pedig nem hagy kétséget afelől, hogy mi lesz erre a harcedzett veterán és kisunokája válasza...

 

Amellett, hogy Walliams hajmeresztő fordulatokkal teli, roppant izgalmas cselekményt sző, megindítóan mesél az idős korról, az idő múlásáról, a szeretetről. Persze, hogy megható könyv ez, mi más is lehetne, de becsületére legyen mondva, hogy a legkevésbé sem negédes a történet. Rengeteg humor van benne, és Walliams nem hazudtolja meg hajdani önmagát, van mersze néhány politikailag kevésbé korrekt poént is belerakni – merthogy vannak dolgok, amikről fölösleges kendőzve beszélni.

 

Nagyon szerethető, nagyon kedves és mókás, s egyúttal nagyon vastagnak tűnő könyv ez, de utóbbitól nem kell berezelnie az egyszeri olvasónak. A rengeteg illusztráció és a nagy betűs, szellős szedés miatt nagyon gyorsan be lehet falni A nagy szökést, melyet a leginkább természetesen nagypapáknak és unokáiknak ajánlok figyelmébe.