Főkép

Harari kicsit azokra a szülőkre hasonlít, akik úgy tanítják úszni a gyereket, hogy behajítják a vízbe. Nem szól előre, hogy figyu, vegyél egy mély levegőt, hanem kapásból tankkal és buldózerrel ront a komfortérzetemnek, és mindennek, amit hosszú évek munkájával kitartóan felépített bennem az oktatási rendszer meg az olvasmányaim. Mezőgazdasági forradalom? Bumm! Ezt neked Isten, hit, tudomány! Nesze neked individualizmus! Leír egy csomó mindent, amit az iskolában nem tanítanak meg, a médiában pedig ritkán beszélnek róla, mert bonyolult. Ez nagyon úgy hangzik, mint egy összeesküvés-elmélet bevezetője, de egyáltalán nem erről van szó, Harari csupán egy másik szemszögből vizsgálja a történelmet, mint ami általánosan megszokott, más összefüggéseket lát (vagy vél látni), és ezekből egészen izgalmas következtetéseket von le, amik egészen kényelmetlen érzéseket keltenek az emberben.

 

Figyelem! Nyugalom megzavarására alkalmas gondolatokat tartalmaz!

 

Ha esetleg valaki eddig nem érezte magát elég kicsinek és jelentéktelennek, akkor mindenképpen sürgősen kezdjen bele a Homo Deus olvasásába, a végére megnyugodhat: ő is csak egy fogaskerék egy orwelli világ gépezetében, csak éppen (még) nem olyan látványos a dolog. Ha valaki az ellenkező oldalt képviseli, és szeretné jelentősnek képzelni magát, az jobb, ha kétszer is meggondolja, mielőtt kézbe veszi a könyvet, mert Harari nemcsak a rendszerben gondolkodásnak ad új értelmet, de egyéb, nagyközönség körében elterjedt dogmáknak is úthengerrel esik neki, mint például az én, mint oszthatatlan egység létezése vagy a tudat és intelligencia kapcsoltsága. Összességében hosszú ideje ez a legfrusztrálóbb könyv, amit olvastam, teli olyan gondolatokkal, amik ugyan megfordultak a fejemben, de leírva látni őket, tényekkel alátámasztva, nos, az némileg megfeküdte a gyomromat.

 

És pont ebben rejlik a kötet zsenialitása. Nem kell az író minden gondolatával egyet érteni, elvégre sok rendkívül radikális kijelentése van. De pont ez a lényeg, hogy nem is kell mindenre birka módjára bólogatni, Harari sokszor mintha direkt provokálná az olvasót a szélsőséges, illetve új nézőpontokat megvilágító nézeteivel. Lehet emiatt szeretni vagy utálni, de egy biztos: kritikus gondolkodásra kényszerít, vitára hívja az olvasót. Nem tetszik a gondolat? Gyerünk, győzz meg! És remekül csinálja, gyakorlatilag a könyv minden egyes mondata kitűnő vitaindító lehetne. Nem azt akarja, hogy mindenki egyet értsen vele vagy elutasítsa a nézeteit; gondolkodásra akarja serkenteni az embereket, kirázni az olvasót a jól megszokott gondolatkörökből, és nálam sikerrel is járt.

 

De miről is van szó pontosan? Az első könyvéhez hasonlóan, Yuval Noah Harari itt is tekintélyes vállalkozásba fog: az ember közeli és nem olyan közeli jövőjét próbálja feltérképezni, cirka 340 oldal alatt. Ami persze lehetetlen vállalkozás az emberiség jelenének gyors átnézése nélkül (meg egyébként is: ahogyan ő is hangsúlyozza, ez csak egyetlen lehetséges irány a sok közül). Sok szó esik a tudat és az intelligencia elkülönüléséről, a politikai-gazdasági rendszerekről (milyen adatfeldolgozó rendszerhez hasonlít a kapitalizmus, és milyenhez a kommunizmus?), a tudomány, hit és vallás változó kapcsolatairól, képzeletbeli entitásokról (mint például az ókori egyiptomi istenek, a bankok vagy az emberi jogok), persze a technológia fejlődéséről, és az új techno-vallásokról, mint például a dataizmus (nem ismerős? kisebbségi komplexusban szenvedők ne nézzenek utána!).

 

Mindez pedig egy olyan jövőképbe fut ki, amit a science fiction műfaja már évtizedekkel ezelőtt felfedezett magának, és ami alapján a Terminátor nem is olyan valószerűtlen elképzelés. Csakhogy ez nem egy science fiction történet lesz, hanem a Föld milliárdnyi lakójának valósága. És mint ilyen, rendkívül kellemetlen érzést kelt az olvasóban, még ha a bekövetkezése kétséges is. Viszont ad bőven gondolkodnivalót, ráirányítja a figyelmet kevésbé nyilvánvaló és hangoztatott összefüggésekre, és tudatosítja, hogy milyen folyamatok zajlanak manapság is (többségében persze a fejünk felett, de azért nem árt tudni róluk). Szóval, aki készen áll egy mély merülésre, akkor nagy levegő (én szólok Harari helyett), és elő a Homo Deus-szal!