Blake Crouch: Véres arany

Ma már Blake Crouch nevét idehaza sem kell külön bemutatni azoknak, akik valamennyire is tájékozottak a zsánerirodalom ezen – sci-fi/horror – szegmensében. A Wayward Pines-trilógia és a Sötét anyag megjelenése után az Agave Könyvek végre kiadta a szerző azon regényét is, amit én a legjobban vártam tőle, nevezetesen korai (2009) zsengéjét, a Véres aranyat (Abandon). Bár eme könyv internetes értékelései átlagában elmaradnak Crouch későbbi művei mögött, de jó okom volt rá, hogy ez most még a szokásosnál is kevésbé érdekeljen. Nevezetesen az, hogy a könyv két kedvenc irodalmi zsánerem izgalmas, hogy ne mondjam, már-már hiánypótló ötvözetének ígérkezett.

A Véres arany ugyanis amellett, hogy személyében egy hamisítatlan horror-regényt ismerünk meg, még igazi vadnyugati western is, ráadásul nem is rossz, bár ezzel talán egy kicsit túlságosan is előre szaladtam. A két idősíkon játszódó – 2009 és 1893 – történet hozzánk közelebbi részében egy hat fős „expedíció” indul a Colorado-hegység magaslati részén (3-4000 méteres magasságon) lévő Elveszett Városhoz (ez az igazi neve), ami 1893-ban egy hanyatlása kezdetén lévő aranybányász-kolónia volt. A csapat célja annak a kiderítése lenne, hogy mi történt az 1893-as év végén a városkában, aminek hatására minden lakosa, körülbelül kétszáz fő nyom nélkül eltűnt, és soha senki nem hallott egyikükről sem a későbbiekben. Talán nem is lenne igazán jól kitalált a történet, ha a „nyomozócsapat” tagjairól nem derülne ki hamarosan, hogy a rejtély kifürkészésén túl, egyéni célok elérésében is érdekeltek. A városlakók felszívódásakor ugyanis az addig kitermelt aranynak is nyoma veszett.

A kötet másik fele 1893 karácsonyán játszódik, és azt tudhatjuk meg belőle jóval részletesebben, amire a nyomozók – vagyis inkább kalandorok – a saját idejükben is már nagyjából rájöttek. A történetmesélés tehát nem lineáris, hanem ide-oda csapongunk a két idősík között. Ez nagyjából egyúttal azt is jelenti, hogy egyazon eseményt gyakran két nézőpontból is megismerhetünk, de ez nem válik a regény kárára. A hóviharban helyszínről helyszínre, egyik veszélytől a másikig botorkáló kortársaink története mellett a XIX. századi Vadnyugat lakosaié egészen mellbevágó. Olyan komor, valószerű és reménytelen, ami miatt az igazán brutálisnak ható western-történeteket annyian kedvelik. Mivel az 1893-ban játszódó részekre csak egy fél könyv jutott, nem beszélhetünk igazán kidolgozott városlakókról, csak felskiccelt figurákról, de a kocsmapulthoz láncolt gyilkos kocsmáros nő, a részeges seriff-helyettes, a jó útra tért gonosztevő, a csalódásba beleőrült menyasszony és a „könnyű” meggazdagodásért az „önként” vállalt szenvedésbe, folytonos csalódásba belefásult bűnözők mégis élettel töltik meg ezt a szellemek lakta kisvárost.

Nemcsak a régmúlt eseményei vannak hatással az újabb kori emberekre, hanem az arany is, minden baj forrása. A múltbeli szörnyűségekre sikerül fényt deríteni, de arra mintha már nem maradna erő, hogy a múltbeli hibákat ne kövessék el újra. A kapzsiság és az arany utáni vágy az eltelt száznéhány év alatt láthatóan semmit nem csillapodott az emberben. Ennyiből talán már tisztán látszik, hogy a Véres aranyban a gonosz forrása nem valami természetfeletti erő, hanem maga az ember. (Nem kell tehát bedőlni még véletlenül sem az első fejezet misztikus felütésének, mint én tettem, aztán körülbelül 250 oldalon keresztül arra várni hiába, de azért végig rendületlenül reménykedve, hogy az egymást gyilkolászó, a másiknak keresztbe tevő emberekre mikor szabadul már rá valami névtelen hegyi rém a The Descentből vagy a Bone Tomahawk kannibáljai vagy legalább egy rohadt indián szellem – hogy rendet vágjon a vérfürdőben –, vagy valami!, mert valami itt még biztosan lesz. Igen, valami lesz még, de nem ilyesmi…)

Minden izgalma és fordulata dacára a jelenkori szál pont olyan, mint akármelyik Leslie L. Lawrence-kötet, amiben a dzsungelben vagy egy kolostorban rohangálnak a szereplők fel és alá, míg már csak kevesen maradnak életben. Crouch szereplői ugyan eleve kisebb létszámról indulnak, így a végére kevesebben is maradnak életben, mint egy igazi Lawrence-könyvben, de a lényeg, azt hiszem, érthető. Szörnyű az, ami velük történik, de összességében még „csak” egy vadregényes helyszínen játszódó, izgalmas thrillerről beszélnénk, ami váratlan csavarokat és vállalható karaktereket tartogat az olvasónak. Már a coloradói hegyek és a hóhatár felett játszódó helyszín miatt is szívesen elolvastam volna ezt a thrillert, de a múltbeli részek sokkal jobban tetszettek. Először is az ott „élő” karakterek tényleg érdekesek, a XIX. századi aranyláz eleve izgalmas téma a szememben, és nem utolsó sorban a „horror” is ott történik.

Nem döntöttem még el, hogy Blake Crouch a szerzők melyik csoportjába tartozik. A Véres arany egy közel tökéletes thriller-western-horror, szinte teljesen hihető, elképzelhető történettel – külön extra, hogy a könyvben egyszer, egy (fél)mondatban van megmagyarázva, hogy eleve miért történt minden, ha valaki azt valamiért véletlenül nem veszi észre, akkor akár bele is lehet magyarázni mindenféle hülyeséget a regénybe –, míg a Wayward Pines egy jó stílusban előadott jópofa sztori, de amin soha nem érződött, hogy na, ez igen, valami ilyesmi akár elő is fordulhatna valamikor, ez… valószerű… A Sötét anyagot pedig még nem olvastam, ezért nálam szerintem az lesz a mérleg nyelve.

A Véres arany cím bár még sokadik olvasatra is túlságosan hatásvadásznak tűnik, mégis azt kell mondjam, teljesen vállalható, mondhatni véletlenül majdnem telitalálat, de az eredeti címe akkor is Abandon, vagyis mondjuk Elhagyott, ami viszont többszörösen (de minimum négyszeresen – az arany, a város, a lány és a pap miatt) is kiváló, sőt mi több, egyszerűen tökéletes címe lett volna magyarul is. Biztosan megvan a marketinges indoklás, miért kellett megváltoztatni – nem elég véres/szexi/túl lehúzó –, de nem értek egyet vele.