Beszámoló: Akik nem sírnak rendesen – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017. június 10.

A könyvhéttel egyszerre zajló Margó Irodalmi Fesztivál keretében, a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös szalonjában került sor Tisza Kata és Másik János közös „estjére” („Zenés pszichoprózai utazás Tisza Kata és Másik János előadásában”), melyre olyan sokan jöttek, hogy nem fért be mindenki, ezért hirtelenjében még ugyanaznap este 9-re meghirdettek még egy előadást. Arra sajnos nem tudtam elmenni, de az elsőn ott szorongtam a szépséges, ám ennyi embernek szűkös teremben.

 

Ahol az történt, hogy hol Tisza Kata olvasott fel az Akik nem sírnak rendesen című, nemrég megjelent visszatérő könyvéből, hol Másik János énekelte a maga dalait vagy Kata szavait, hol a kettő együtt történt. Más nem volt, csak a végén meghajlás, taps, vissza még egy dalra, még egy szövegre.

 

Az Akik nem sírnak rendesen egy nagyon sűrű, nagyon mély könyv, mely végletekig lecsupaszítva, minden fölöslegtől megszabadítva mesél el megannyi életutat, sorsfordulót, emberi érzést és kapcsolatot. Magunkban olvasni is megrázó élmény lehet, nekem az volt, de ahogy Kata felolvasta, főleg, miután belelendült… mert az elején nagyon figyelt, hogy szépen, érthetően olvasson, aztán egyre jobban előjöttek az érzelmek… Másik János meg egy zseni, szintén. Anno Cseh Tamással zenélt, meg az Európa Kiadóban, a Balatonban is, és egy szál tangóharmonikával vagy akusztikus gitárral is simán elvarázsolja a közönséget, bárhol és bármikor, és most meg nagyon kellett vigyorognom, amikor előkerült a „Bukok a sérült, skizoid nőkre” című szerzeménye. De amúgy nem volt vidám előadás ez, hogy is lett volna, s mégis volt a végén valami felszabadító és derűs benne.

 

Néztem néha közben a közönséget, az embereket, akiknek a zöme nyilván azért jött el, mert magát látta viszont Kata könyvének tükrében, és az járt a fejemben, mi lehet nehezebb: kiülni ennyi ember elé, hogy kitedd a lelked, miközben ők csak néznek, vagy szemben ülni, állni az előadókkal úgy, hogy jól nevelten csöndben legyél, miközben a fejedre olvassák a bűneidet, a tragédiáidat, a pillanatnyi boldogságaidat, a halálodat, egyszóval az életedet, s közben ne kezdj el sírni, nevetni, táncolni mindattól, amit látsz és hallasz… Feltűnő volt, milyen ereje van a zenének, mennyire átformálja a szövegeket – de ugyanettől csak még erősebben visszhangzott minden szó, amit Kata aláfestés nélkül kimondott. És ott volt annyi minden, amit ebben a nyomorult emberi létben nő és férfi, ifjú és idős, gyermek és felnőtt megélhet…

 

Nem is tudom, mit mondjak még, ahogy az előadás után sem találtam a szavakat. Valahogy így még szebb és őszintébb és húsbavágóbb és szívbemarkolóbb volt mindez, mint könyvben olvasva. Egyszerre közelebbi és távolabbi élmény, s mindenképp olyan, amitől azt éreztem: élek.