Főkép

Ha Gary Clark Jr. napjaink `coolest` blues gitárosa, akkor Ben Williams a jazz `coolest` nagybőgőse. Mindketten sokat fordítanak egyéni játékuk mellett a megjelenésükre is, és bár Williams most egy olyan, forgótárcsában és véletlenszerűen színezett pólót viselt, amivel a `90-es évek Budapestje tele volt, mégsem esetlen bölcsészként vagy hippiként fest, a megjelenését még extravagánsabbá tevő, szemgolyónyi nagyságú gyöngy nyaklánc kiegészítőjével sem. Még az egykori művház fura kereteket adó színpadán sem, amely egyenesen a `80-as évekbe röpít minket vissza és az első kérdés, ami felmerül bennem, amikor a zenészek feljönnek a színpadra, hogy a zene képes lesz-e menet közben feledtetni velem azt a komikus kontrasztot, amely abból a gondolatból fakad, hogy itt egykor szülőknek szóló tehetségkutató műsorok szórakoztathatták a nagyérdeműt, most pedig az áradó tesztoszteronból létrejövő muzsika.

 

Egészen lehengerlő, ahogyan elkezdenek játszani, olyan puhán és lágyan szólnak együtt, stúdió szintű minőségben szólal meg a zene és izgatottá válunk, amikor felismerjük a Next Collective CoverArt album `Fly or Die` (N.E.R.D.) kompozícióját, amelyen Williams is közreműködött. Persze nem kis feladat a New York-i új generáció krémjével felvett albumról bármit is reprodukálni, mert Williams érthetően inkább ebbe az irányba tolja bandáját, mintsem hogy egy feldolgozást feldolgozzanak. Bár a lemezen játszó Jamire Williams-t (dob) még szépen is imitálja az esténk dobosa, John Davis, de az albumon szereplő Logan Richardson (szaxofon) és Matthew Stevens (gitár) már más kategóriába tartoznak, mint a MoMKultban fellépő Marcus Strickland (szaxofon) és Alex Wintz (gitár).

 

Strickland egy keresett muzsikus és bár sok óriással játszott már együtt, ezen az estén semmi különlegeset nem mutat: szépen és pontosan hozza a témákat és játszik néhány teljesen felejthető, de kifinomult szólót. Ezzel szemben Wintz gitáron már tényleg valamilyen galaktikus időcsapdában, de szerencséjére a szerelésével és néhány menő amerikai jazz gitár tanár kurzusainak anyagával a színpadon rekedt kisdobos, aki mivel mást nem tehet, állandóan csak futamokat gyakorol – volt egy téma, amelyben ötször (!) elsütötte ugyanazt –, de sajnos zenét nem hallgat és a zenét pedig nem hallja, ezért mindig csak begyakorolt meneteket képes improvizálni. Tényleg más ligába tartozik, szerintem Williams legnagyobb tévedése, hogy alkalmazza.

 

Williams zenei minősége viszont lehengerlő: `soft`, mégis rendkívül dinamikus játéka kompozícióit is karakteresen áthatja és nagyszerűen görgetik előre a muzsikát John Davis-szel az egész este során. Williams sok szóló `spot`-hoz jut és nekem voltaképpen kettőjük is elegendő lett volna az estére vagy akár csak Williams egyedül, aki mintha csak meghallaná a gondolataimat és egy teljesen önálló műsorszámrais sort kerít. Két darabot kapcsol össze, a második a Brad Mehldau által is sokszor feldolgozott Nirvana téma, a `Smells Like Teen Spirit`.

 

 

Ben Williams több mint négyszáz koncertet adott Pat Metheny-vel két világkörüli turnén – a Unity Band-et 2012-ben Bécsben, az ún. Unity Group-ot 2014-ben a Müpában én is hallottam – és három albumot is felvettek együtt, a harmadik, egy dupla, a közösen készített DVD hanganyaga sikerült talán a legjobban. Az önálló koncert estéje során végig érezhető volt, hogy Williams sokat tanult a mestertől: szerkesztett műsort kaptunk, ahol mindennek és mindenkinek meg van a helye. Amit Williams mégsem tanult meg, hogy a közönség tetszését nem verbálisan, hanem a zenén keresztül kell megnyerni; amit viszont valószínűleg tanulnia sem kellett, hogy legyen bármekkora a hallgatóságod, maximális intenzitással játssz. Ezzel mentette meg a koncertet.

 

Előadók:

Ben Williams – bőgő

Marcus Strickland – szaxofon

Alex Wintz – gitár

John Davis – dob