Beszámoló: Langston Project – Opus Jazz Club, 2017. június 7.

A zenekarok egyik rémálma, hogy az egyik muzsikus nem érkezik meg a koncert helyszínére. Ezt történt most, a Langston Project névre hallgató zenei formációval is, a budapesti Opus Jazz Clubban megtartott koncertjükre ugyanis nem érkezett az amerikai énekesnő, Debbie Cameron, aki 2014 tavaszán érkezett a kvartettbe, igen erős jazz és soul feelinget hozva magával. A távolmaradásának oka „technikai jellegű” volt, ugyanis törölték azt a repülőjáratot, amivel utazott volna. A trióvá zsugorodott csapat azonban nem esett kétségbe és megpróbálták „helyettesíteni” az énekesnőt, vagyis a dán gitáros, Hasse Poulsen átvette az énekes szerepét is. A formációban a holland Luc Ex basszusgitározott és az angol Mark Sanders dobolt.

 

A Langston Project elnevezés valójában egy olyan nemzetközi kvartettet takar, amely a néhai nagyszerű amerikai költő, Langston Hughes (1902-1967) verseihez kapcsolja kreatív zenei ötleteit. Poulsen viccesen úgy fogalmazott, hogy most csak a 75%-át látjuk-halljuk a Langston Projectnek. Ez a kijelentése nemcsak a létszámra vonatkozott, hanem a repertoárra is. Hiszen a műsorban felbukkant néhány olyan szám is, amelyet Poulsen más, szintén általa irányított zenekarokkal (pl. a Free Folks és a Das Kapital) vitt közönség elé.

 

A zenekar stílusát leginkább a „stílusok feletti” jelzővel lehetne illetni. Mégpedig azért, mert valamiféle „kísérleti zenét” hallhattunk – ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a többnyire (amerikai) folkos vagy bluesos kezdésű számok, mondhatni minden átmenet nélkül, átcsaptak free jazzbe, annak is a féktelenül száguldó változatába. Ezekben az időszakokban a muzsikusok minden olyan módszert bemutattak, ami egyáltalán nem tipikus a „normál” hangszeres játék világában. Gondolok itt többek között olyanokra, mint például hegedűvonóval történő játék a gitáron vagy dobverővel (!) való basszusgitározás. A szabad játék után, az adott számon belül mindig visszatértek az alap (folkos, bluesos) motívumokhoz. Előadásmódjukat kirobbanó erő, és virtuóz játék jellemezte, mely mindvégig igazodott, a névadó Langston Hughes verseinek szellemiségéhez. Kompozícióikat karakteres játékkal és mély beleéléssel szólaltatták meg. Az elhangzott számok mindig a klasszikus harmóniáktól indultak de, a cél egyértelműen a sosemvolt utak keresése volt. Amíg a melodikus részeket láthatóan élvezte a közönség, addig a free befogadásához szükséges nagyobb nyitottság megteremtésével sokan küzdöttek. Az Opusban, az asztaloknál sok külföldi vendég ült, reakcióikból az derült ki, hogy jól ismerik a zenekart és ebből fakadóan célzottan jöttek a koncertre, nem csak „betévedtek” az utcáról, ezzel szemben a hazai közönség soraiban látszott, hogy akadtak páran, akik nem tudták, hogy mire is ültek be.

 

 

Nyilván el lehet azon filozofálni, hogy mi lett volna, ha Debbie Cameron is színpadra léphetett volna, mennyiben változtatta volna meg a koncert képét. Gyanítom, ez maximum csak akkor fog kiderülni, ha ez a formáció újra Budapesten koncertezik. Az biztos, hogy egy közönséget megosztó produkciót láthatott a publikum, amin lehet, hogy Cameron jelenléte sem változtatott volna. Annyi egyébként kiderült a koncert elején, hogy Hasse Poulsen néhány hónap múlva visszatér az Opusba, igaz, akkor a Das Kapital néven futó zenekarával érkezik.