Főkép

JP Ahonen egy finn képregényrajzoló, akinek a nevével először a Flight-antológia valamelyik részében találkoztam. JP egyik legsikeresebb sorozata a Belzebubs. A saját honlapján, illetve a Metal Injections nevű magazin oldalán is hetente új képregénycsíkkal (strippel) jelentkező széria első gyűjteményes kötete jelent meg most magyarul.

 

A CD-tok méretű és alakú kis kötet elején egy corpse paintet (vagyis hullát idéző arcfestést) viselő, vicsorgó, szegecses csuklószorítójában metalvillázó figura látható. A képregény egésze fekete-fehér, de az itt törzsi festésnek fordított corpse paint a valóságban is fekete-fehér – a zene pedig, amit a címlapot díszítő finn állampolgár játszik, tisztán fekete. A Belzebubs ugyanis egy black metal zenekar mindennapjairól szól, s mindennapok alatt a hétköznapi, emberi létet is kell érteni, nem csak a banda különféle szerencsétlenkedéseit, próbáit, koncertjeit.

 

JP Ahonen, bár viccet csinál belőle, nyilvánvalóan ismeri és szereti a black metalt, ám a zenei undergroundban kevésbé kikupálódott képregényolvasók kedvéért elmondom, hogy ez az egyik legextrémebb zenei irányzat, melynek egyes norvég képviselői a hőskorban valóban szörnyű dolgokat vittek véghez (gyilkosság és öngyilkosság, sátánista indíttatásból elkövetett templomgyújtogatások, miegymás). Mára azonban a black metal elfogadottabbá, közismertebbé vált, sőt, Norvégiában nemzeti kincsként tekintenek rá (gy.k.: a zenei, kulturális értékei miatt, nem a fenti szörnyűségek okán). Ma már szinte mindenki tudja, hogy mi is az black metal, aki valamelyest képben van a tágan értelmezett popkultúra terén. Ma már lehet rajta humorizálni, és persze, megfelelő nézőpontból tényleg vicces a kattant pandamacis arcfestés, a túlzásba vitt sátánkodás, meg a többi. Azt azonban leszögezném, hogy nagyon is komoly, zeneileg is kimagasló alkotások is köszönhetőek ennek a metal irányzatnak, és egyik-másik tényleg fontos zenekar neve még a Belzebubs-ban is előkerül – igaz, kifigurázva, például úgy, hogy a Dimmu Borgirból a város egyik menő, Dimmu Burger nevű étterme lesz.

 

De Ahonen ennél is jóval mélyebben ismeri a black metal zenekarok életét, az mondjuk teljesen életszerű, hogy a Belzebubs nehezen talál magának megfelelő dobost, vagy hogy nem is olyan könnyű hörögni meg károgni (a black metal énekesek jobbára ezt csinálják ugyanis). Az is kiderül azonban, hogy ők is csak emberek, akik bevásárolni járnak, gyereket nevelnek, családi életet élnek (kicsit az Addams Familyt idéző módon), vagy épp nyaralni mennek. Utóbbiból jön a kötet alcíme: A Pokolba és vissza, ugyanis hőseink szabadságukat valóban ott töltik, és a szervezett úton természetesen ott vannak az elmaradhatatlan, selfie-ző idióták is, akik addig bénáznak, míg megütik a bokájukat. És így tovább.

  

JP rajzstílusában van némi manga- és rajzfilmszerűség is, és számtalan (de minimum 666) apró utalást rejt el a kötet oldalain, melyek külön kis humorforrások. Kezdve azzal a kevéssé rejtett, nagyon is szembeötlő poénnal, hogy amikor a blackerek beszélnek, az ő szövegüket fekete buborékban fehérrel írottan olvashatjuk. Azt nem állítom, hogy minden vicces, amit annak szánt JP, de jobbára remekül szórakoztam, és biztos vagyok benne, hogy a black metalt kevéssé ismerők közül is sokan így lesznek vele. Hogy a true black metalosok mit szólnak hozzá, az egy másik kérdés, de úgy gondolom, minden szentségtelenségtörősége ellenére sem annyira sértő ez a kötet rájuk nézve, hogy egy adott, alacsony intelligencia szint fölött bárkinek igazi oka lenne a megsértődésre. Alig várom a következő kötetet!