Beszámoló: BaBa ZuLa, Trio Feta Orchestra és Gypo Circus – Várkert Bazár, 2017. május 27.

Kis túlzással erre a koncertre a 2016-os Do Not Obey című BaBa ZuLa lemez óta várok, mivel az és a huszadik évfordulóra kiadott XX dupla CD meggyőzött arról, mennyire egyedi, a divatos irányzatokkal nem törődő muzsikát játszanak az együttest alkotó zenészek. Azért majdnem sikerült lemaradnom az idei Budapest Folk Fesztiválról, de végül összejött, így ha másra nem is, de a szombati napra sikerült kijutnom. Úgy voltam vele, hogy ha nem megyek, akkor valószínűleg életem végéig sajnálni fogom az elmulasztott lehetőséget.

 

A színpadra lépésüket két órával éjfél előttre ígérték, a hivatalos program viszont már este hétkor elkezdődött, a szegedi Gypo Circus produkciójával. A hattagú zenekar zenéjét, ha nem lett volna benne hegedű és balkáni beütés, akkor sima punknak mondanám, de így nálam átkerültek a világzene kategóriába. Mivel korábban nem hallottam őket, ez az este főként az ismerkedés jegyében telt, ezért a részletekre nem nagyon tudtam figyelni. Egyetlen negatívum maradt meg bennem, amit mások is szóvá tettek a környezetemben: Hegyesi András gitáros-énekes szövegét nem minden esetben lehetett érteni. Ő egyébként tökéletes frontember, ahogy jelen van a színpadon, az vonzza a tekintetet, a számok közötti átvezető mondókája pedig pont annyira laza és vicces, amennyire kellett (ezek közül a különféle pólófajták és ki milyen szöveget énekeljen maradt meg bennem). Az energiával teli programból számomra a hegedű (Szabó Borsika) okozta a legnagyobb meglepetést, részben azért, mert a punkos számoknál sem „lógott ki” az összképből, máskor viszont meghatározó hangszerként vezette a társulatot. Látszott rajtuk a többéves rutin és az összeszokottság – lehet, meg kellene hallgatnom az idén februárban megjelent második lemezüket, hogy határozottabb véleményem legyen róluk.

 

Rövid átszerelési szünet után felsétált a pódiumra a Barcelonából érkezett Trio Feta Orchestra. Ők egyébként görögök, és öten vannak, a többi stimmel, igazából a trió elnevezéssel sem lehet vitatkozni, mert eredetileg trióban játszottak, csak ahogy nőtt a népszerűségük, úgy gyarapodott a létszám. Görög népzenét játszanak, de nemcsak Hellász földjéről került muzsika a műsorba, hanem például a délolasz görög kolóniában kedvelt számokat is hallottunk, miként a rembétiko sem maradt el (valamint egy örmény dal). A trió jelzőt egyébként teljesen jogosnak érzem, mert igazából három zenész játéka meghatározó náluk. Yannis Papaioanno kezében a buzuki és hegedű csupán eszköz arra, hogy megmutassa mire képes rajtuk, virtuóz módon a legtöbb számban meghatározó szerepet töltött be, és nagyon sokat szólózott. Hozzá képes kevesebb lehetőség jutott Zacharias Vamvakousis harmonikás-énekesnek, de nem véletlenül került az első sorba. Nekem az együttesből legjobban Christiana Vlant énekesnő tetszett, mert gyönyörű, erőteljes hangja van, ami mentes minden mesterkéltségtől, cicomától.

 

A hangulat pár szám után olyan lett, mint amilyet egy görög táncházban élhet meg az ember (évekkel korábban jártam ilyen helyekre, szóval tudom, miről beszélek). Vidámság, mosolygás mindenfelé, a tüzesebb vérű nézők pedig nekiálltak táncolni, ebben főként pár idősebb hölgy jeleskedett – szemlátomást nem első ízben ropták. Sajnos Trio Feta lemezt nem láttam a standon, ezért majd később megpróbálok utánajárni, hogy stúdióban mire képesek.

 

Újabb átszerelés után végre elkezdődött az est fénypontja, a Baba ZuLa koncert. Picit csalódást okozott, hogy nem hoztak magukkal énekesnőt, mert a lemezeiken és az eddig látott videoklipeken bizony érezhetően gyarapították a hangzást. Aztán természetesen egészen mást kaptam, mint amire előzetesen számítottam.

 

Ennek a koncertnek annyi köze volt a lemezekhez, hogy ugyanazok a muzsikusok játszanak mindkettőnél, egyébként teljesen eltért a stúdiós felvételektől. Gyakorlatilag nem tudom semmihez sem hasonlítani, mert az utóbbi három évben ilyen élményben nem volt részem – korábban sem, teszem hozzá gyorsan. A HVG-s interjúban azt mondták, hogy ez a zene belülről fakad, és azért zenélnek, hogy megvalósítsák, kiadják mindazt, ami bennünk rezonál. Ezen az estén pontosan ez történt.

 

A BaBa ZuLa zenéjének pszichedelikus, révülős oldala került előtérbe, ami azért fura, mert mindez náluk nem azt jelenti, hogy menjünk vissza a sámánok közé, a kereszténység uralta civilizáció elé. Modern, mai zenét hallottunk, aminek a meglátásom szerint az a célja, hogy a hallgató más tudati állapotba kerüljön. Illetve elsősorban a zenészek, akik nem önmaguknak, öncélúan játszanak, hanem csupán azt akarják, hogy hallgasd a zenéjüket, és ezáltal másként lásd a világot, egyszerűen érezd magad másként. Az elképzelésem nem feltétlenül egyezik meg a hivatalos verzióval, de ezen az estén így éltem meg.

 

A zene legalább hatvan százaléka szólókból, ismétlődésekből és improvizációból állt, egészen másként fogták fel a zenét, mint ahogyan a muzsikusok szokták általában. Nem a dallam volt a lényeg, visszamentek az akkordok és hangok szintjére – ez utóbbiak már alapban furák, mivel nem sűrűn hallunk errefelé elektromos sazt (más néven baglama) vagy udot (arab lant), amiket kiegészítettek elektronikus effektekkel. A koncertezéssel eltöltött húsz év is érződött a produkción, no meg az alternatív szemlélet, ami esetünkben a másságot jelenti.

 

Teljesen jogosnak érzem a „művész” titulust, mert a négy ember nemcsak zenész, hanem annál picit több volt. Ahogy korábban említettem, művészetük (zenéjük) nem öncélú, nyilvánvalóan napjaink világban élnek, amiről határozott, időnként kritikus véleményük van. Nekünk zenélnek, nem tőlünk elkülönülve. Ez például úgy valósult meg, hogy nagyjából félidőben hárman fogták magukat, és lejöttek közénk, közöttünk zenéltek, az addig álló, táncoló nézőket leültették, beszéltek hozzánk, mutatták, hogy ők valóban zenélnek, semmi playback, semmi trükk – mindezt karnyújtásnyira az arcomtól. Soha nem láttam még ilyet, fantasztikus volt.

 

Felszólítottak bennünket, hogy ne csak nézzük, hanem lássuk a világot, ne fogadjuk el kritikátlanul azt, amit mondjuk a rádióban, a tévében vagy a politikusok mondanak nekünk. Ideje összefognunk egy jobb jövő érdekében, mert közösen sokkal erőteljesebb a hangunk, mint egyenként. Ennek hatékonyságát rögtön ki is próbáltuk, a közös éneklés nagy siker volt.

 

Varázslatos estét kaptam a BaBa ZuLától, a korai Doors lehetett ilyen, amikor nem foglalkoztak a játékidővel, és pillanatnyi hangulatuktól (főként persze Jim Morrison kedélyállapotától) függően bűvölték el a közönséget. Egy biztos, most pár napig az utolsó két lemezüket hallgatom, mert ugyan azt a mágiát, amire élőben képesek, a stúdió felvételek nem adják vissza, azért halvány lenyomatot igen. Aki teheti, az ne hagyja ki a koncertjüket – garantáltan nem fogja elfelejteni.

 

Köszönet a Fonónak az élményért.

 

Fotóalbum