Főkép

A Black String budapesti koncertje kapcsán ismét bizonyítást nyert az örökérvényű „törvény”, mely szerint az élet a legnagyobb forgatókönyvíró. Az együttes fellépését nagy várakozás előzte meg: a belépés ingyenes volt, viszont a helyfoglalást regisztrációhoz kötötték, és a fokozott érdeklődést jól mutatja, hogy koncert napja előtt két héttel már „elkelt” minden hely a koncertterembe. Azonban az időjárás közbeszólt, és a fővárosra özönvízszerű eső zúdult nem sokkal a koncert kezdete előtt, ami jelentősen megnehezítette a közlekedést, így sokan arra kényszerültek, hogy távol maradjanak ettől a programtól. Ezért a koncert a borítékolt telt ház helyett „light”-osabb nézőtér mellett kezdődött a Budapest Music Center koncertteremében.

 

Viszont akik eljutottak a koncertre, garantáltan nem bánták meg, hiszen egy igazán esszenciális produkcióban lehetett részük. A színpadon a Yoon Jeong Heo (geomun-go), Jean Oh (elektromos gitár), Aram Lee (daegeum, yanggeum), Min Wang Hwang (vokál, ütőhangszerek) felállású, Black String nevet viselő koreai zenekart láthattuk. Nem könnyű feladat definiálni az általuk képviselt zenei stílust, hiszen az leginkább egy keverék zenei nyelvként hatott, amelynek a tradicionális koreai dallamok éppen úgy a részét képezték, mint az elektronikus zene. Ennek megfelelően a megszólaló instrumentumok is vegyes képet mutattak, az autentikus koreai hangszerek mellett a legmodernebb hangtechnikai eszközök is fontos szerepet kaptak a produkcióban. Ráadásul az általuk előadott számokkal szélesre tárták a dinamikatartomány kapuját: a csilingelő magasaktól a dub hőskorát idéző mélyekig mindennek megvolt a helye a produkciójukban.

 

A zenekar a tavalyi évben a német ACT Music-nál megjelent Mask Dance című lemezének az anyagával érkezett hozzánk, olyannyira, hogy a koncert során hellyel-közel a lemezzel azonos sorrendben is követték egymást a számok. A kompozíciók döntő többsége saját szerzemény volt, amelyeket a komplett zenekar jegyez szerzőként – ez alól kivételt a „Song from Heaven” jelentett, ami egy régi, tradicionális koreai dallam. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a „Flowing, Floating” című számot „svéd hatásra” komponálták. A kiindulópont a nálunk is méltán népszerű (sajnos a zenekar vezetőjének néhány évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus halála miatt már nem létező) együttes, az Esbjörn Svensson Trio „The Face of Love” című száma jelentette (ez a 2000-es, Godd Morning Susie Soho című lemezükön volt). Izgalmas újjászületését hallhattuk ennek a majd nem két évtizedes kompozíciónak.

 

Mindig van egyfajta sajátos kettősség a távol keleti muzsikusok produkcióiban. Itt most kifejezetten arra gondolok, hogy jól érzékelhető a muzsikus mély átélésű játéka, de ebből az arcukon semmi nem tükröződik. Így volt ez a mostani koncert jelentős részében is, de a produkció hozzávetőlegesen utolsó negyedében valami nagy fordulatnak lehettünk a szemtanúi. Ugyanis a zenészek „hirtelen” az arcukkal is elkezdtek kommunikálni, és jól láthatóvá váltak az érzelmeik és gondolataik. Gondolom ez annak is köszönhető, hogy sokszor megfordultak már Európában, és az itteni közeg hatott rájuk – mindenesetre érdekes volt megtapasztalni ezt, a nevezzük úgy, „kétarcúságot”.

 

Összességében azt mondhatom, hogy a Yoon Jeong Heo által vezetett zenekar jellemzője az összefogottság, a jellegzetes hangszerelés és az eksztatikus játékmód volt.Hiányérzetem biztosan nem maradt utána, de úgy hiszem, másnak sem: a hallgatóság elégedettségének mindenképpen egy értékmérője, hogy a koncert után szépen fogytak a zenekar lemezei.