Főkép

Amennyiben eltekintünk a Trónok harca és a Malaza-sorozatoktól – amelyek következő kötetének megjelenési ideje bizonytalan –, az egyik legimpozánsabb, itthon aktuálisan épp kiadás alatt álló epikus fantasy regényfolyam A tövis és a csont országai Greg Keyes tollából. A majd’ ezer oldalas Hangakirály tavalyi megjelenése után nem sokkal ugyanis a szintén igen vaskos (duplakötetes) folytatása, a Kriptaherceg is olvasható már magyarul is.

 

A király halott, küszöbön a háború. Crotheny királyságának vesztére törő szövetség egyes tagjai kilépnek az árnyékból, és nyíltan erednek a még szökésben lévő királyi utód nyomába. A hercegnő épségére alig maroknyian vigyáznak, élete folyamatos rettegés, de a fővárosban maradt anyakirálynő sorsa még nehezebb, szinte szövetségesek nélkül kénytelen szembe nézni a trónra áhítozó gonosztevőkkel. A túlvilágról érkező jóslat szerint a világ a végéhez közeledik, és bukása végleges lesz, ha a Dare-család minden női tagja meghal. Eközben vidéken egyre nagyobb a káosz, a furcsán eltorzult erdőkben mesebeli szörnyek, agyatlan kannibálokká korcsosult lakosok fenyegetik az arrafelé tévedőket. Vallási fanatikusok egy csoportja pedig az elfeledettnek hitt mágikus helyeket szentségtelen emberáldozatokkal kívánja újra aktivizálni.

 

A 2004-ben debütáló első kötet után nem érdemtelenül vált pont ez a sorozat gyorsan a rajongók egyik kedvencévé, szinte instant klasszikussá külföldön. Keyes világteremtő képességének legjavát nyújtja benne. A természetszerűleg egy epikus történetből kihagyhatatlan földrajzi és geopolitikai dimenziókon túlmenően a történelemmel, mitológiával, vallással, nyelvekkel – és a második kötetben a zenével! – is igen aprólékosan foglalkozott, ami később meghálálta magát, és a mix egy koherens egésszé állt össze végül. Ezek a „hozzáadott értékek” ráadásul nem öncélúak, jelenlétük a történések megértéséhez, vagy az események előmozdításához elengedhetetlenek.

 

A Kriptahercegben – elődjéhez hasonlóan – a fejezetek váltakozásával együtt a nézőpontkarakterek között is váltani fogunk. Régi ismerőseink – Fehér Aspar, a király főberkésze; Anne és Muriele Dare, Crotheny királyi családjának tagjai; Neil MeqVren, lovag; Cazio Pachiomadio da Chiovattio, párbajhős – mellé csatlakozik egy újabb kelletlen hős is, Leovigild Ackenzal zeneszerző személyében. Ezen fő karakterek a regény nagy részében nem találkoznak egymással – vagy csak néhányuk, pillanatokra. Mindegyiküknek különböző típusú nehézségeken kell úrrá lenniük, köztük olyanokon is, amik finoman szólva sem jellemzőek fantasy regényekben. Viszonylag sok időt eltöltöttem azzal, hogy vajon leírjam-e egyáltalán, milyen – testhez álló – feladatot kellene elvégeznie a zeneszerzőnek, míg végül úgy döntöttem, nem mondom el, mert nem akarok senkit elriasztani a regénytől… de annyit mindenképpen elárulok, hogy a második rész legerősebb, legizgalmasabb mozzanatait az ő fejezeteiben találjuk.

 

…és ezzel természetesen nem azt akartam mondani, hogy a többiek részei unalmasabbak lettek volna. Ez igen távol állna ugyanis a valóságtól, hiszen a könyv egyetlen oldala sem volt unalmas, vagy akár egy kicsit is érdektelen, ám az igaz, hogy nem kell észvesztően pörgő történetre számítani. Az események nyugalmasan, lassan, de kérlelhetetlenül követik egymást, és míg a Hangakirályt úgy értékeltem, mint ami egy ezer oldalas Prológus, kénytelen vagyok élni a gyanúperrel, hogy tévedtem, és bizony az egész sorozat ilyen marad a végéig. Észrevétlenül, de biztos kézzel – a sorozat abbahagyásának lehetőséget sem engedve – szippantja be az olvasót. Nem az orgyilkosságok, párbajok és harci jelenetek miatt – egyik sem hiányzik természetesen! – marad emlékezetes a könyv, hanem a történet kidolgozottsága, a zseniális (mert váratlan és teljesen egyedi) új főszereplője és persze a régi ismerősök miatt.

 

Bár a Kriptahercegben a Hangakirály (és a greff) meglepő módon elég keveset szerepel, a mitikus lények tárháza azért szépen bővült is. Többségük bizony ismerős lehet majd az ókorról szóló történelem- és irodalom órákról, népmesékből, de itt sem kell rögtön Plágium!-ot kiabálni, hiszen a szerző célja ezzel is – mint ahogy a nevekkel és az ismerősnek „hallatszó” nyelvekkel is – annak a titokzatos, nyugtalanító atmoszférának a megteremtése volt, ami kicsit olyan, mint a földi, de mégis kicsit mindenben más. Még most – a második könyv végén – sem lehet tudni, hogy a Föld jövőjében járunk-e esetleg, vagy egy párhuzamos univerzumban, esetleg egy „másik bolygón” – vagy csak én képzelek be túl sokat az események mögé, és ez igazából csak egy újabb random fantasy-világ, ahol egy kicsit minden hasonlít a valósághoz. Az az igazság, hogy nem is igazán érdekel – hiszen én már eldöntöttem, hogy nem ez az utolsó válasz a helyes –, hiszen mindenképpen maradok a folytatásokra is. Ebben a sorozatban ugyanis mindent megtaláltam, amit egy jó fantasy könyvben keresek. Kaland, mágia, rejtelem – izgalmas történetbe ágyazva, mesterfokon prezentálva.