Vademberek hajszája (film)

Először is leszögezném, hogy most rögtön Új-Zélandra akarok költözni.

De ettől függetlenül is csodás film a Vademberek hajszája.

Taika Waititi nevét nem csak az egzotikus hangzása miatt kell megjegyezni, hanem mert egy zseniális rendezőről van szó. A Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) című áldokumentumfilmje, fekete komédiája volt az, ami először felhívta rá a figyelmet, majd pedig akkor hallhatott róla a nagyközönség, amikor megtették az ősszel érkező új Marvel-film (Thor: Ragnarök) rendezőjének. Na, a kettő között mindenkinek ajánlom, hogy üljön be a Vademberek hajszájára (Hunt for the Wilderpeople), mert maradandó élményben lesz része.

Ricky Baker (Julian Dennison tökéletes választás volt!) egy tizenhárom éves árva, akivel csak a baj van: tör, zúz, graffitizik, gyújtogat, szóval nagyon nem akarja senki sem befogadni. Kivéve az aranyszívű Bellát (Rima Te Wiata), aki még a mogorva férjét, Hectort (Sam Neill) is rá tudja venni az örökbefogadásra. Minden jól is kezd alakulni, Ricky, hála Bella szeretetének és humorának, lassan megszereti az isten háta mögötti új-zélandi farmot. Viszont Bella váratlanul meghal, a gyámügyesek pedig visszavinnék Ricky-t, akire ezután már csak a javító vár. A fiú beveszi magát az erdőbe, azonban a véletlenek folytán Hectorral együtt kerülnek pácba, miközben lassan az egész ország őket kezdi üldözni, hogy a fiút visszavigyék.

Láttátok a Pixar animációs filmjét, a Fel!-t? Én nem, de el tudom képzelni, hogy csak legyintenétek egy „mogorva öregember és egy kis srác összekovácsolódása” történetre, hogy ezt már milliószor láttuk. Na, és itt jön a Vademberek hajszája, és jót nevet rajtatok! Túl azon, hogy Ricky és Hector párosa mennyire remekül működik akár együtt, akár külön-külön is (Sam Neill, gyerekek, ő tényleg jó színész, a gyengébb szerepei ellenére is!), mennyire viccesek Ricky megmozdulásai vagy mennyire jó nézni, ahogy Hec próbál szülőként viselkedni (próbálni átadni valamit a srácnak, közben pedig egyáltalán megérteni őt), a többi figura is jópofa és élettel teli. És bár ez a film korántsem olyan vicces, mint a Hétköznapi vámpírok, azért megvan a maga humora, egy-egy felejthetetlenül őrült jelenettel (a szürreális temetés vagy a „bozótember” minden megmozdulása!). Persze leginkább az apró humoros pillanatokon nevetünk, amitől az egész történet közelebb kerül az emberhez. Mert ezek hétköznapi pillanatok, még ha épp az erdő közepén is esnek meg.

De ha csak annyiról lenne szó, hogy ez egy „aranyosan vicces, néhol pedig frenetikusan groteszk” film, akkor nem tudnék így lelkesedni érte. De lelkesedek, ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni: ez egyszerűen egy hihetetlenül erős feelgood mozi, ami viszont komoly dolgokról beszél. Felsorolhatom, de hihetetlenül közhelyesnek fog hangzani: család, barátság, halál, igazi értékek, a másik elfogadása és így tovább. Ugye, nem hangzik különlegesnek, hiszen a filmművészet fele ezeket próbálja boncolgatni. És igazából bajban is vagyok, mert nem tudom, hogyan győzzelek meg benneteket arról, hogy a Vademberek hajszája más.

De mitől más? A vágások és a kamerakezelés miatt, ami tökéletes összhangban van a történettel? A néha csendes, néha pedig vad jelenetek remek arányától? (A film végi üldözés megnyugtathat mindenkit, aki attól tart, egy új-zélandi fickó nem tudna jó akciójelenetet rendezni a Marvelnek.) A zenétől, ami pontosan akkor és úgy szólal meg, amikor kell? A néhol abszurd, néha megejtően emberi párbeszédektől, amiből kibontakoznak az összetett főszereplők, egy szeretetre vágyó, de már elég sokszor megsebzett, kövér kisfiú és egy mogorva, az élettől igazán sokat nem kapó, éppen ezért bezárkózó öregember? Vagy csak azért, mert a természetben játszódó film világa csodálatos? Lélegzetelállítóak az erdővel borított hegyek, a kristálytiszta tavak?

Bárcsak tudnám. De akinek esetleg meghozta a kedvét ez a hevenyészett ajánló, azt biztosíthatom, hogy valóban csodás élményben lesz része. A Vademberek hajszája olyan film, ami tetőtől talpig melegséggel tölti el az embert, mosolyt csal az arcára, és elülteti a gondolatot a fejében, amitől a moziteremből kilépve sem szabadul: az élet fantasztikusan szép!