Főkép

Mit lehet mondani egy olyan koncertről, amelyik gyakorlatilag minden pillanatában tökéleteset adott? Hogy fantasztikus volt? Fenomenális? Briliáns és varázslatos? Közhelyek. Kiüresedett szavak, kifejezések, pedig alapvetően mégiscsak ezek illenének leginkább az olasz Lacuna Coil A38-beli fellépésére. Persze előfordulhat, hogy az élmény erejéhez valamennyit hozzátett az is, hogy közel öt évet kellett várnom a mostani koncertre. Hasonlóan ahhoz a keleti tanmeséhez, amely valami olyasmiről szól, hogy a mester rendkívül lassan készíti el a rizst, ám mire az megfő, a tanítvány annyira megéhezik, hogy úgy érzi, soha ennyire finomat nem evett még. Ám itt mégsem a legegyszerűbb ételről beszélünk, hanem egy évek során kiérlelt stílusról és zenei egyéniségről.

 

És persze előételként ott volt még a moldovai Infected Rain is, akiknek maradéktalanul sikerült meghozniuk az étvágyunkat: rájuk és a fő zenekarra is. A 2008-ban alapított csapat hihetetlen elánnal nyitott, és ugyan Lena egymaga elvitte volna a bulit, kellettek oda azok a fiúk is. Meg hát a szemplerek. Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy a fiatalabb metal bandák között elterjedőben van egyfajta hip-hopra emlékeztető beütés (már ha nem a klasszikus popból merítenek ihletet), és ez a fajta – jó értelemben vett – mainstreamesedés valahogy fogyaszthatóbbá, de mindenképp izgalmasabbá teszi a számaikat. Lena üvöltéssel-hörgéssel keveri a tiszta dallamokot, aztán ehhez rakja hozzá a rap-betéteket. A legfontosabb mégis az, hogy mindezt kifogyhatatlan energiával adja elő, és tényleg sikerül belevonnia az előadásba a közönséget. Igaz, nem énekeltet, ahogy például Cristina Scabbia teszi az LC-ből, ugyanakkor elérte, hogy a közönség mosh pitet nyisson, és körbe-körbe járva táncoljon-pogózzon a set vége felé.

 

Talán még döbbenetesebb, legalábbis nem mindennapos, hogy a közönség nem akarta leengedni őket a színpadról. Viszont egy hibátlan koncerthez valahol az is hozzátartozik, hogy minden pontos időrend szerint történik, és ezúttal egyetlen perc késés miatt sem kellett bosszankodnunk, annyira flottul megszerveztek mindent. Épp csak tényleg jó lett volna még hallgatni őket egy keveset. Sebaj, fognak még jönni fő attrakcióként is.

 

Aztán következett a régi szerelem, a Lacuna Coil. A gótikus metal csapatok közül talán egyedül ők maradtak meg a látókörömben, egyedül őket követem rendületlenül. És amikor kijött a legújabb albumuk, a Delirium, bizony úgy éreztem, hogy ennyire erős anyagot még sosem sikerült összehozniuk, pedig minden újabb nagylemez esetében felülmúlták a várakozásaimat. A legfontosabb változás talán az lehetett, hogy egy kicsit fontosabb szerepet kaptak a gitárok, és a stúdióban még csupán közreműködő Diego Cavallotti most, élőben egészen lenyűgöző szólókkal kápráztatott. De a dalok „koszos”, vad dühét váltó tiszta dallamok úgyszintén elképesztően jól eltaláltak. És mivel szerencsére a dalok körülbelül fele az új albumról került ki, egészen frissen hatott minden, ami csak elhangzott a bulin.

 

És rendkívül jót tett a hangulatnak, hogy egy kisebb helyre került az egész. Amikor legutóbb, 2012-ben láttam őket a Szigeten, valahogy személytelenebbnek tűnt minden a nagyobb távolságok és a kordonok miatt, és jóllehet akkor is hihetetlen bulit nyomtak, itt és most minden egészen más volt. Nekünk, akik az első sorokban álltunk, tényleg sikerült a szó legszorosabb értelmében testközelbe kerülni a csapattal. Cristina szinte mindenkivel kezet fogott, de Andrea sem ódzkodott egy pillanatra elkapni a kinyújtott kezeket. Ő ráadásul odáig elment, hogy az egyik srác telefonjával körbejárt a színpadon, és mindenkit videóra vett. Micsoda változás ez ahhoz képest, amikor még nem lehetett kép- és hangrögzítő eszközöket bevinni a hasonló koncertekre! Most ellenben szinte mindenki fényképezett és/vagy videózott, és valahogy senkit sem zavart az egész. Talán eljutottunk odáig, hogy úgy vagyunk képesek megélni az élmény teljességét, hogy közben megőrizzük, eltesszük emlékbe ezeket a felemelő pillanatokat.

 

Onnan, elölről ráadásul egyértelműen látszott a zenekar felé áradó mérhetetlen szeretet, és ez – én legalábbis így éreztem – a zenekar tagjainak arcán is visszatükröződött. Ahogy Cristina mondta, egyetlen nagy család voltunk, akiket összetartott, egybekovácsolt a zene, hacsak néhány órára is. (Ők egyébként hozzávetőlegesen egy klasszikus dupla albumnyi számot játszottak, és ennyi pont elegendőnek is bizonyult erre az estére.) És egy ilyen újbóli egymásra találás után erősen reménykedem abban, hogy ezúttal nem kell újabb öt évet várnom a csapatra, és talán ők is szívesen visszajönnek majd ide, hiába, hogy a budapesti után következik a turné újabb állomása, ahol valószínűleg hasonló fogadtatásban és pozitív élményekben részesülnek. És akkor azok is megtapasztalhatják a csodát, akik most nem jöhettek el.