Főkép

Habár nem példa nélküli (hiszen gondoljunk csak például Esperanza Spaldingra vagy éppen Paula Gardinerre), de mégsem nevezhető „tipikus” hangszerválasztásnak a hölgyek részéről a nagybőgő. Viszont aki ellátogatott május első szombatján a budapesti Opus Jazz Clubba, annak abban a szerencsében lehetett része, hogy egy olyan triót láthatott, amelynek a vezetője és egyben bőgőse egy hölgy volt... Az olaszországi születésű, de Barcelonában nevelkedett muzsikus, Giulia Valle a klasszikus zene világából érkezett a jazz műfajba. Tudását New Yorkban olyan mesterek csiszolták tökéletessé, mint Scott Colley és Ben Street, így már tapasztalatokkal gazdagodva költözött vissza Barcelonába. Az amerikai időszak annyira ösztönzően hatott rá, hogy három saját zenekart is alapított – ezek közül a kvintettjével már járt nálunk három évvel ezelőtt. Most a klasszikus felállásúnak nevezhető (zongora-bőgő-dob) triójával érkezett, hogy varázsoljon egyet a budapesti éjszakában. A formációban Marco Mezquida zongorázott és David Xirgu dobolt.

 

Az koncerthez az „alapanyagot” a trió Live in San Francisco című albumának a repertoárja jelentette. Az elhangzott kompozíciók meghatározó többségét a zenekarvezető jegyzi szerzőként, kivételt mindössze a „Joya” jelent, ami Marco Mezquida műve.

 

A műsort hallgatva világossá vált, hogy Giulia Valle azon muzsikus zeneszerzők közé tartozik, akik a spanyol népi elemek féktelenségét sikerrel igazítják más műfajok (például a jazz) forma- és harmóniatörvényeihez. Giulia Valle igazolta a hírnevét, az Opusban is bizonyosságot nyert, hogy egyike napjaink legfelkészültebb, legragyogóbb technikával rendelkező művészeinek, ráadásul elragadó egyéniség. Igazi szólistatípus, aki „uralkodik" a zenekar fölött. Egyértelmű gesztusait könnyedén követték a muzsikusai – Giulia bőgője lágyan suttog a fülünkbe, elandalít, soha nem harsány. De, amikor szükség van rá, nem hiányzik belőle az erő sem, ami még gazdagabbá tette a játékát.

 

Marco Mezquida személyében egy igen kreatív és energikus zongoristát ismerhettünk meg. Állandóan mozgásban tartotta a zenét, nem volt feszültségmentes pillanat. A nagy szabadság mellett nagy kontrasztok jellemezték a játékát, szinte a másodperc tört része alatt váltott arcot – hol behízelgően lágy, hol mindent elsöprőn szenvedélyes. David Xirgu egyedi dobolási stílusa tele volt energiával, szenvedéllyel. Hangszeres megnyilvánulásaiban éppen úgy jelen volt az erőteljesség, mint az elegáns könnyedség; a gördülő ritmusok és a természetes akusztikus hangzás zenei nyelvezetének főbb jellemzői, dallamos dobjátéka komplex zenei élményt nyújtott.

 

Az ezernyi színnel és nemes hangzással brillírozó trió romantikus hangsúlyokkal, gyönyörű dallamformálással, ruganyos ritmusokkal játszott. A nemzetközi porondon gyakran forgolódó együttesektől elvárható magas színvonalú, összeszokott csapatmunka, az erőteljes ritmusok és a látványos hangszeres teljesítmények jellemezték a trió produkcióját. Már szinte az első számtól kezdve belopta magát a teltházas hallgatóság szívébe. A közönség láthatóan vevő volt erre a kozmopolita muzsikára, amelyben az európai, az amerikai, de akár a brazil vagy az argentin zenei befolyások olvadtak egybe. A spanyol temperamentum, a szenvedély a jelen lévők többségére is átragadt, a produkciót heves tetszésnyilvánítás fogadta.