Főkép

Sokan úgy érzeték, hogy ott kell lenniük a Budapest Music Center koncerttermében április utolsó előtti vasárnapján, ennek köszönhetően zsúfolásig megtelt nézőtér fogadta a színpadra lépő örmény zenekart, a The Gurdjieff Ensemble-t, amelyik a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében látogatott a fővárosunkba. A zenekar a saját iskolát teremtő örmény filozófus, gondolkodóGeorge Ivanovitch Gurdjieff (1872-1949) nevét viseli – Gurdjieff alapgondolata szerint a szokásos emberi élet az alváshoz hasonló. Ezt az állapotot tudatos munkával lehet meghaladni, s akinek ez sikerül, az a vitalitás és a tudatosság magasabb szintjére kerül.

 

Az együttes azért jött létre hogy a legendás spirituális vezető és Thomas de Hartmann zongoraváltozatban hátrahagyott zenéjét tradicionális örmény és közép-ázsiai hangszerekre készített átiratokban adhassák elő. A zenekar azután tett szert nagyobb ismertségre, miután a nagy múltú német lemezcég, az ECM Records kiadta 2011-ben a Music of Georges I. Gurdjieff című lemezüket – ezt négy évvel később a Komitas követte; Budapestre már ennek lemeznek az anyagával érkeztek.

 

Elsőként az együttes művészeti vezetője, Levon Eskenian néhány mondatban vázolta, hogy kiktől mit és milyen hangszerekkel fogunk hallani az est folyamán. Ez követően a koncert végéig nem igazán hallottunk emberi hangot, helyette számos különleges hangszer kapott kisebb vagy nagyobb szerepet. Az Emmanuel Hovhannisyan (duduk, zourna, pku), Avag Margaryan (blul zourna), Armen Ayvazyan (kamancha), Aram Nikoghosyan (oud), Meri Vardanyan (kanon), Vladimir Papikyan (santur, ének), Davit Avagyan (tar, saz), Mesrop Khalatyan (dap/dhol), Norayr Gapoyan (duduk) és Eduard Harutyunyan (tmbouk, ütőhangszerek) felállású zenekar egy időtlen világba vitte el a közönséget.

 

Ha az ember becsukta a szemét, és hagyta, hogy a zene „átöblítse” a lelkét, akkor egy idő után azt vette észre, hogy cserbenhagyta az időérzete – mégpedig több szempontból is. Egyrészt azért, mert szinte fel sem tűnt, ahogyan elröppent a másfél óra. Másrészt pedig az elhangzó anyag időtlensége kuszálta össze egy kicsit az időérzéket: ugyanis ezek a dallamok száz-kétszáz vagy akár háromszáz évvel ezelőtt is ugyanígy szólhattak, vagyis időutazás volt ez a javából.

 

A színpadon megjelent hatalmas hangszerarzenál megszólalása lebegő könnyedséget árasztott. A dallamok majdhogynem szárnyra kelnek, olyan ügyesen bántak velük az együttes tagjai. Az elhangzó tételek jelentős többségét a „lebegős témák" adták, bár mellettük akadt azért néhány drámai kompozíció is. De ezek is részei voltak a zenei puzzle-nak, és nem törték meg a program szépen rajzolt ívét. A koncert második felében volt néhány vokális momentum is Vladimir Papikyannak köszönhetően, bár személy szerint nem éreztem igazán az átütő erőt, sőt, az összképre kifejtett hatásukat leginkább semlegesnek mondanám.

 

A közönség igyekezett a lehető legtöbbet „kihozni" a zenekarból, így csak a harmadik visszatapsolást követő ráadás után engedték a muzsikusokat az öltözőbe.Végül egy kis érdekesség a végére... A nézőtér első sorában egy ismerős arcot véltem felfedezni. Később, amikor már többet láttam az arcából, beigazolódott a sejtésem, ugyanis valóban, a nálunk is népszerű, örmény harmonikaművész, David Yengibarjan volt ott, és élvezte a pályatársak produkcióját. Egyébként a mély átélésből fakadó intenzív gesztikulációjából arra következettem, hogy szívesebben lett volna a csapatban, mint a nézőtéren...

 

Szélsőségesen extrovertált és nyüzsgő világunkban szerencsére a befelé fordulásra is találunk igyekezetet. A zajos tülekedést, a szétszórt figyelmet, a felületes száguldást, az űzött kapkodást egyensúlyba lehet és kell is hozni, többek között az olyan belső nyugalmat árasztó zenékkel, mint amit most a koncertteremben hallhattunk. Azokat, akik lemaradtak erről a koncertről, jó szívvel ösztönzöm az együttes fenn említett két lemezének a beszerzésére.