Főkép

Vannak olyan supergroupok, amelyek inkább nevezhetőek stúdiós projekteknek, ugyanis kipróbált zenészek játszanak az együttesben, viszont mindegyikőjüknek van másik zenekarokban is érdekeltségük, emiatt nincs idejük az „oldalhajtásokra”. Így volt ez az Art Of Anarchy két évvel ezelőtti bemutatkozó lemezénél is, hiszen a Disturbed basszusgitárosa mellett az akkori Guns ’N Roses gitárosa, Bumblefoot és Scott Weiland énekes is csatasorba állt, viszont az anyacsapatok mellett nem kerülhetett előtérbe ez a projekt, ezért nem is nagyon koncerteztek. Sajnos időközben Scott Weiland elhunyt, emiatt új énekes került a fedélzetre. Weiland finoman szólva sem volt egy problémamentes fazon, és úgy tűnik a csapattagok szeretik a kihívásokat – és a Scott keresztnevű dalnokokat –, mert az a Scott Stapp érkezett a mikrofon mögé, aki a Creeddel hatalmas sikereket ért el, viszont alkohol-, illetve drogproblémái miatt elég mélyre süllyedt az élete. Azonban most már jó útra tért elmondása szerint, így ismét be merte vállalni egy rockzenekar frontját.

 

Zeneileg nem hoznak nagy megfejtéseket, egy teljesen korrekt, rádióbarát modern rockzenét szolgáltatnak, némi szintetikus, gépi effektekkel tarkított közegben és pofás szólókkal.

 

Az „Echo Of A Scream”-mel lendületesen belecsapnak a lecsóba, Stapp érces stílusát továbbra is jó hallgatni, mert sokszínű hangja nem kopott meg, így a súlyosabb és lágyabb témák is jól állnak még mindig neki. A középtempósan kimért „1000 Degrees” döngölős témája is kellemes, csak ne emlékeztetne annyira a Shinedown „Diamond Eyes” című szerzeményére. A „No Surrender” balladisztikusan induló, de szépen építkezve, a refrénre kicsúcsosodó, epikus darabbá válik, az egyik legjobb a lemezen, ötletesen váltogatják benne a hangulatokat. A felvezető klipes, címadó dallal szereztem tudomást anno a lemezről, és egyből megtetszett. Igaz nekem egy kicsit sok a billentyűs zaj benne, de a sodró refrénnel megvettek maguknak.

 

 

A „Won’t Let You Down” felfért volna talán egy Creed-lemezre is, viszont a „Changed Man” biztosan, ugyanis a hang eleve adott hozzá, érzelmektől erősen túlfűtött, de még a gitárok is Tremontit idézik, valamint a „One Last Breath” című dalt a közös munkásságukból. Klipet érdemel, és akár még egy komolyabb sláger is válhat belőle, őszintének hat, ahogyan Stapp énekel a jó útra téréséről.

 

 

A „Light In Me”-ben előveszik a morcosabb, riffelősebb oldalukat, Stapp megint csak nagyot énekel benne. A „Somber” lírikusabb pillanatai újfent a Creed világát idézik meg, de kevésbé érdekes. A szólóval induló, keményebb „Dancing With The Devil” grunge-os hatásokat vonultat fel, heey-yaa-hee-ya-heey-s kórusokkal pöpec darab lett. Szerencsére a szufla a végére sem fogy ki belőlük, és ugyan az „Afterburn”-ben is vannak effektezett részek, de ez nem megy a keménység rovására, és a refrén is nagyon ragadós, méltó zárása a lemeznek.

 

A 10 számos dalcsokor nem túl hosszú, hiszen el sem éri a negyven percet, viszont kellemes hallgatnivaló, és kiválóan alkalmas arra, hogy újra és újra végighallgassa az ember. Mindezt tapasztalatból mondom, mert napokon keresztül kirobbanthatatlan volt a lejátszási listámból. Ajánlott minőségi hard rock kedvelőknek, egykori Creed-szimpatizánsoknak is, és azoknak is, akik nem riadnak vissza egy kis gépi zajjal, minimál indusztriális hatásokkal kevert modern rockzenétől sem.

 

Az együttes tagjai:

Scott Stapp – ének

Ron "Bumblefoot" Thal – gitár, vokál

John Moyer – basszusgitár, vokál

Jon Votta – ritmusgitár, vokál

Vince Votta – dob

 

A lemezen elhangzó számok listája:

01. Echo of a Scream

02. 1000 Degrees

03. No Surrender

04. The Madness

05. Won`t Let You Down

06. Changed Man

07. A Light in Me

08. Somber

09. Dancing with the Devil

10. Afterburn

 

Diszkográfia:

Art of Anarchy (2015)

The Madness (2017)