Főkép

Idén is megrendezik, immár 24. alkalommal a Titanic Nemzetközi Filmfesztivált, én pedig továbbra is lelkesen próbálok minél több filmre eljutni, akárcsak az előző években. A „brazil Mad Max”-től Oscar-jelölt filmeken át ázsiai elefántos road movie-ig idén is rengeteg alkotás található a kínálatban – reméljük, most is találhatunk köztük új kedvenceket. A harmadik napot Törökországban nők, míg Izlandon fiatal fiúk társaságában folytattam, hogy a vasárnapot már Svédországban pétanque-ozva kezdjem.

 

Fény és árnyék

(Tereddüt / Clair-Obscur, rendezte Yeşim Ustaoğlu)

 

Két török nő, eltérő világból. Chehnaz fiatal pszichiáter, igazi modern nő: párjával együtt él, jó fizetése van, kevéssé törődik a hagyományokkal, inkább éli az életét, és megpróbálja élvezni azt, bár egyre nyilvánvalóbb, hogy párkapcsolatával nincs minden rendben. Ezzel szemben a tizennyolc éves Elmas már két éve házas, a vidéki, szegény szülei adták férjhez, az ő megkérdezése vagy beleegyezése nélkül. Alig jut ki a lakás falai közül, ahol az anyósa folyamatosan feladatokkal látja el, és állandóan az unokát várja, miközben Elmas a legkevésbé sem szereti a büdös, nagydarab férjét, aki gyakorlatilag minden este megerőszakolja. Ha nem történik egy tragédia, a két nő valószínűleg sosem találkozna, így viszont olyan hatással lehetnek egymás életére, ami talán egy új, boldogabb élet felé vezetheti el őket...

 

Tavaly év elején, miután a Mustangot láttam, úgy éreztem, hogy nagyjából minden fontosat láttam a török nők életéről – most, a Fény és árnyék után persze egyértelmű, hogy mekkorát tévedtem. Yeşim Ustaoğlu filmje nagyon mélyre visz, kompromisszumok nélkül mutat meg mindent, amitől sokkal nehezebben befogadhatóvá válik, mint a Mustang. Nincs humor, nincs könnyedség, ami oldaná ezt a hihetetlen feszültséget, ami a vásznon gyülekezik: bő száz percnyi dráma két nő lelkének mélyén, tele fájdalommal, kegyetlenséggel – és annak bemutatásával, hogy mindezt feldolgozni és értelmezni sem egyszerű, nemhogy megélni.

 

Bár a két nő eltérő világa remek kontrasztot mutat, valahogy mégis súlytalanabbnak tűnt Chehnaz tragédiája, ő ugyanis – kis túlzással – élhetne bármely nyugati városban is. Persze akkor sem lenne kevésbé rossz mindaz, ami vele történik, és egyébként is felesleges tragédiákat összehasonlítani, de így Elmas szenvedései mellett sokkal kevésbé tudott meghatni az ő története, sokkal kevésbé éreztem azt a drámai hangot, ami Elmasnál annyira uralkodott. Hiszen utóbbi életében megjelenik mindaz, ami csak fájdalmas lehet egy ilyen világban, ezt pedig nagyon megterhelő nézni (Ecem Uzun remekül játszik). Nehéz lenne persze tagadom, hogy nem éreztem magam túlságosan közel a karakterekhez, ez a távolság pedig a befogadásban is erősen hátráltatott – emiatt pedig inkább fontos filmnek gondolom a Fény és árnyékot, mintsem igazán jónak.

 

Nehéz szívvel

(Hjartasteinn / Heartstone, rendezte Guðmundur Arnar Guðmundsson)

 

Thor tipikus tizenéves fiú egy világtól meglehetősen elzárt izlandi kisvárosban. Focizik, halászik és marháskodik a haverjaival, sülve-főve együtt vannak a legjobb barátjával, Christiannel, akivel szinte mindent együtt csinálnak; szeretne kicsit jobban is megismerkedni az ellenkező nem tagjaival, bár egyelőre bátorsága, pontosabban annak hiánya még eléggé megakadályozza ebben. És mint minden fiúnak a tízes évei elején, eljön az a nyár, amikor az érzések kibomlanak, és a szerelem meglátogatja – ám míg Thor Beth iránt lelkesedik, addig nagyon úgy tűnik, hogy Christian mintha Thort kedvelné meg jobban...

 

Mit tartogat a fiatal fiúknak ez a mindent eldöntő nyár, amikor elindulnak a felnőtté válás rögös útján? – tehetném fel a kérdést, de a végén még mindenki elkönyvelné egy rémesen közhelyes alkotásnak a Nehéz szívvelt, márpedig azt nem szeretném. Tény és való, hogy látszólag és igazából gyakorlatilag sem sok eredetivel vagy meglepővel rukkol elő Guðmundur Arnar Guðmundsson első nagyjátékfilmes rendezésében: klasszikus coming-of-age sztori, fiúból férfivá érő srácokkal, akik megtanulják, hogy a horgászás mellett komolyabb érzelmek is megférnek. Még azt sem mondanám, hogy Christian-szála visz színt az ezerszer látott sztoriba, ugyanis a Nehéz szívvel sokkal inkább attól lesz olyan döbbenetesen szerethető, ahogy az érzelmekkel bánik.

 

Nagyon érdekes összehasonlítani a tavalyi izlandi tinédzserfiú-drámával, a Madárkákkal: míg ott az érzelmek teljes elfojtása volt az uralkodó, addig a Nehéz szívvel bátran nyúl szereplőinek lelkébe, hogy megmutassa, mi rejtőzik ott. Nehéz lenne persze szószátyársággal vádolni, de talán pont a korkülönbség miatt (míg a Madárkákban a 16-18 évesek, itt még a 12-14 évesek jelennek meg), Thor, Christian és társai sokkal látványosabban, nyíltabban élik meg az érzelmeiket (már a nyilvánvalón kívül). Ennek köszönhetően pedig egyáltalán nem érezzük soknak a 129 perces játékidőt: a figurákkal lélegzünk, hogy tényleg úgy éljük meg a drámáikat, mintha a sajátunk lenne. Minden sablonossága ellenére nagyon hatásos film a Nehéz szívvel, az a fajta, ami még sokáig elkísér – nem is feltétlenül a mondanivalója miatt, hanem mert nehéz tőle elszakadni, nehéz kilépni az érzelmi gazdagsága mögül.

 

Még megtekinthető: április 11-én este a Toldi Mozi nagytermében.

 

Óriás

(Jätten / The Giant, rendezte Johannes Nyholm)

 

Rikard híres és sikeres pétanque-játékos szeretne lenni. Sokat gyakorol, és valójában kétségtelenül tehetséges is – az egyetlen probléma, hogy súlyosan deformált arca következtében az egészsége közel sem száz százalékos, így igen kérdéses, hogy képes lesz-e véghez vinni a célját. Abban reménykedik ugyanis, hogy ha majd megnyeri a skandináv bajnokságot, akkor talán az édesanyjához is közelebb kerül, aki maga is kezelésre szorul, és sosem alakított ki közelebbi kapcsolatot a beteg fiával. De mi köze mindehhez egy hatalmas óriásnak?

 

Ez utóbbi kérdésre, legnagyobb sajnálatomra, a vetítés után sem kaptam kielégítő választ. Johannes Nyholm rendező-forgatókönyvíró úgy gondolta, hogy a klasszikus sportfilmet és Rikard személyi drámáját valamilyen oknál fogva egyfajta (vágy)álom-keretbe érdemes csomagolni – de ezzel (főként, hogy ennyire mellékesnek tűnt), érzésem szerint, csak rontott az élményen és a hangulatán. Az Óriásban ezen túl ugyanis rejtőzik egy nagyon szerethető és megható film is: hiába láttuk már párszor a „beteg ember sikeres sportoló akar lenni” narratívát, Nyholm annyi érzésbe, annyi lelkesedésbe csomagolja a történetet, hogy könnyedén képes elnyerni a szívünket, ráadásul Rikard személyében tényleg olyan főszereplőt sikerült találnia, aki hiányosságai ellenére is hamar szimpatikussá válik.

 

Már csak azért is problémának érzem az óriás-szálat, mert így mintha elhomályosította volna Rikard valódi történetét, pedig abban az anyjával való ellentmondásos kapcsolata, a külvilág ellenszenve és a közeli ismerősei támogatása miatt rengeteg kibontható érzelem rejtőzött – és párban a sportszállal sokkal jobban működhetett volna. A végeredmény persze így sem katasztrofális, sőt, kifejezetten pozitív, de ebben azért a szép őszi színekkel festett képeknek és a hangulatos zenének is nagy szerepe volt (mondjuk a madarak bénán kinéző animációja és az indokolatlannak tűnő kézikamerás megoldások meg lehúzták...).