Főkép

Nagyon nincs könnyű helyzetben az a filmes, aki egy, a Power Rangershez hasonló franchise-t kap meg, hogy, na, tessék, itt van egy korábban viszonylag sikeres, de azért mélyen a `90-es években gyökerező sorozat, amiből szeretnénk 2017-ben egy új mozit kiadni. Különösen, ha egy olyan sorozatról van szó, ami egy japán tokusatsu alapján, valamint az abból származó felvételek felhasználásával készült. Mert az alapanyag ebben az esetben annyira túl van tolva, és olyan ázsiai modorosságokkal és teatralitásokkal van tele, amit csak egy bizonyos réteg gyomra képes bevenni, még a célközönség kiskamaszok közül is. Emellett különösebben nagy mitológia sincs a franchise köré építve, kb. ilyen monster-of-the-week stílusban mennek a részek mindenféle átívelő story arc nélkül, eléggé sematikus karakterekkel. Mondhatnám, hogy innen szép nyerni, és nagyjából ezt is gondoltam, amikor elfoglaltam a helyemet a moziteremben, annak ellenére, hogy a sorozatot is szerettem (és a mai napig jót tudok rajta szórakozni, amikor benyomom mondjuk kaja közben Netflixen), és a japán(ból átemelt amerikai) manírok ellen sincs komoly kifogásom.

 

Aztán elkezdődött a film, és azt vettem észre, hogy egész egyszerűen ez nekem tetszik, ez engem leköt. Pedig a jó háromnegyedében a világon semmi Power Rangerses nem történik, szimplán csak megismerjük a szereplőket, akiket, hála a jó égnek, pont a kellő mennyiségben update-eltek, vagyis megmaradtak némileg archetípusosnak (menő lány, menő fiú, geek csávó, fura csávó, fura lány), de olyan mélységet kaptak, ami a sorozatban teljesen hiányzott belőlük, és ami kellően szimpatikussá teszi őket. Konkrétan olyan, mintha a Breakfast Clubot néztem volna (magyarul Nulladik Óra címen futott) 2017-re átültetve, némi természetfeletti körítéssel.

 

Ez a szála a sztorinak persze maradt ugyanaz: van öt kívülálló, a pixisből kiesett (ez mondjuk pont új elem) fiatal, akik a véletlennek (vagy a sorsnak) köszönhetően hozzájutnak a Morpherekhez (Power Coinnak is hívják őket), és ezzel ők lesznek a Power Rangerek, akiknek feladata a Földön található, és annak életét biztosító Zeo kristály védelme (a sztorit több korábbi Power Rangers sorozatból gyúrták össze, a Zeo kristályok ugyanis csak később kerültek képbe). Ennyi. A főellenség Rita Repulsa, a bölcs segítő Zordon, az idegesítő robot továbbra is Alpha 5 (aki idegesítőbb, mint valaha). De még ők is kaptak egy kis karakter-mélységet, Zordon és Rita ugyanis ebben a változatban mindketten Rangerek voltak, Rita árulása azonban végül szembe fordította őket egymással és azóta ellenségként küzdenek. Nekem ez az update is nagyon bejött, mert bár abszolút nem tartozik a zseniális csavar kategóriába, de egy kicsit mégis élőbbé teszi ezeket a papírmasé-karaktereket.

 

Szóval visszatérve a Breakfast Clubra, vagyis a főhőseinkre: mindannyian őszintén szerethető figurák, 2017-re optimalizálva ráadásul van köztük autista és LGBTQ karakter is, ez az aspektusuk azonban nem meghatározza, csak színesebbé teszi őket. A színészek is nagyon jók, egyikük játéka sem esik le a vászonról, pont kellő mennyiségben sok az, amit hoznak, mint ahogy az egész film is csak annyira overblown, amennyire a forrásanyag. Talán csak a Ritát alakító Elizabeth Banks tolja túl Lakner bácsi gyermekszínházát egy kicsit, de nekem még ez is belefért, a sorozatos Machiko Sogához képest ez még egy szolid, ízléses alakítás. A film jó első fele/háromnegyede tehát a karakter- és világépítéssel megy el, utána viszont beindul a teljes őrület, és megkapjuk ugyanazt a színes, szinte már abszurdan túlzó harcjelenetet, amivel korábban minden epizód végződött.

 

Onnantól kezdve, hogy elindulnak a Zordok, és felhangzik a „Go Go Power Rangers!”, már csak vigyorogni tudtam. Innentől csak megfelelő hozzáállással élvezhető a cucc: nagyjából ugyanazt kapjuk, mint egy Transformers mozi végjátékában (törik-omlik minden – vicces is, hogy Angel`s Grove-ot a Rangerek gyakorlatilag porig rombolják, miközben épp a megmentésén fáradoznak), csak az egész felszabadultabb, kevésbé görcsös. De ez amúgy az egész játékidő alatt érződik: napnál is világosabb, hogy a film készítőit érdekelte, milyen lesz a végtermék, szerették is ezt az egész franchise-t, és tisztelték a hagyományait (lásd cameók). Még a világ legpofátlanabb termékelhelyezésén is csak nevetni tudtam, komolyan olyan, mintha ez is csak egy geg lenne a sok közül: semennyire nem cikibb vagy nagyobb túlzás, mint a kardfogú tigris-alakú robot vagy a kőszörnyekké update-elt Putty Patrol.

 

Éppen egy héttel a Power Rangers előtt láttam a Ghost in the Shell filmes feldolgozását, és bár nyilván az eredetijüket nem lehet egy lapon sem emlegetni egymással, mégis arra a végeredményre jutottam, hogy a Power Rangers egy sokkal inkább sikerült remake vagy reboot, vagy nem tudom mi, mint a GitS. Mégpedig azért, mert mindenben hű maradt az eredetihez, és csak annyit változtatott rajta, amennyit kellett: a kis hiányosságait befoltozta és aktualizálta, de nem nyúlt a leglényegéhez, vagyis ahhoz, amitől valaha is szerethető volt. A Ghost in the Shellnél ez sajnos félrement, így abból egy borzasztóan erős vizuális világgal megtámogatott, inspiráló és a nagyság ígéretét hordozó, de azért csak a felszínt kapargató és felvizezett feldolgozás lett; a Power Rangers-nél viszont sikerült, így hát kaptunk egy szerethető és mégis friss karakterekkel teli, látványos, pont a kellő mértékben bazári és nyálas, de az eredeti szívét-lelkét hordozó filmet.